Ezért Thibaut Pinot a profi kerékpársport legesendőbb sztárja

Nehéz feledni az ominózus jelenetet: a láthatóan komoly fájdalmakkal küszködő, mérhetetlenül csalódott Thibaut Pinot-t az emelkedőn fölfelé közrefogják FDJ-s csapattársai, akik nem tehetnek mást, a végsőkig támogatják sérült kapitányukat, miközben egy újabb háromhetes körversenyen úsznak el a győzelmi reményei.

Eleddig ez volt talán az idei Tour de France legszívszorítóbb momentuma – a franciáknak Bernard Hinault 1985-ös győzelme óta nem volt ilyen jó sanszuk a sárga trikóra, de az álom a vártnál is hamarabb szertefoszlott. Ami Pinot-t illeti, számára nagyon is ismerőssé vált ez a helyzet az elmúlt években.

Az esélyesek csoportjához képest közel 20 perc hátránnyal érkezett célba a 8. szakaszon, miután már a Port de Balès lábánál megrogyott, és segítői gyűrűjében leszakadt. A 30 esztendős Pinot a tőle megszokott őszinteséggel foglalta össze a napját, mérlegelve a Tourhoz fűződő jövőjét:

Noha Pinot minden eddiginél bíztatóbb pozícióból, kiváló formában várhatta az idei Tour de France-t, a nizzai rajtot megelőző hetekben már voltak baljós előjelek: a Critérium du Dauphinén (ahol végül másodikként zárt összetettben) bukott, majd kisebb hátfájdalmakra panaszkodott, így visszalépett a francia országos bajnokságtól. Tovább rontotta a helyzetét, hogy a Tour rendkívül zaklatott nyitószakaszán, a 3 kilométeres kapu alatt szintén bukásba keveredett, a mögötte érkező pedig nem tudta kikerülni, gyakorlatilag ráestek.

A Groupama-FDJ akkor cáfolta, hogy komoly lenne a baj, Pinot a rövid, kevésbé meredek emelkedőkön még tartotta magát, sőt az oldalszélben is helytállt, azonban az első igazi, pireneusi hegyi etap megadta neki a kegyelemdöfést.

Azóta egy MRI-vizsgálat megerősítette a csípő-keresztcsonti ízület gyulladását (törése tehát szerencsére nincs), és vérömlenyeket mutatott ki az ágyéki izomzatban is, ami az első napon történt bukására vezethető vissza, a terhelés hatására pedig súlyosbodott.

A sárga trikónak tehát már féltáv előtt kénytelen volt búcsút inteni, nem úgy, mint tavaly, amikor fájdalmasan közel került hozzá, hogy aztán az utolsó pillanatban hagyja cserben az egészsége. A végeredmény persze ugyanaz.

Ki ne emlékezne az oldalszélben elkövetett hibától feltüzelt Pinot látványos felzárkózására 2019 nyaráról? A francia szinte szárnyalt a Pireneusokban, rohamléptekkel ledolgozva hátrányát. A Tourmalet tetején aratott győzelmét valódi népünnepély követte, és a harmadik hétre fordulva úgy tűnt, ő lehet Egan Bernal legfőbb kihívója az összetettért.

És jött a szokásos de: állítólag a 17. etapon beütötte a combját a kormányba, ami izomszakadást eredményezett. A folytatást pedig jól ismerjük. Másnap már az első emelkedőn gondba került, a gruppetto tempóját se tudta tartani, a csapattársai vigasztalták, mielőtt könnyek között, összetörve beszállt a kísérőkocsiba. Aznap este a visszavonulást fontolgatta, de ezt az egyet leszámítva a forgatókönyv kísértetiesen hasonlít az ideihez. Déja vu.

Menjünk vissza még egy évet az időben – a 2018-as Giro d’Italián is megtörtént ugyanez: Pinot dobogós reményei egy súlyos tüdőgyulladás miatt szálltak el az utolsóelőtti napon, amikor a befutó helyszínéről egyenesen a kórházba kellett őt szállítani. Magas lázzal, vért köhögve tekerte végig a szakaszt, háromnegyed órát kapott Cerviniában.

Sokszor, sok helyen elhangzott már, de beigazolódni látszik, hogy Thibaut Pinot testileg és/vagy lelkileg nem bírja el a háromhetes terhelést, illetve az ezzel járó nyomást – a 2020-as Tourt nem számolva, eddigi 12 Grand Tourjából mindössze hatot fejezett be –, a sorozatos kudarcok pedig mély nyomot hagynak (kérdés persze, hogy ezek közül mennyi írható a balszerencse számlájára): ő maga is kezdi belátni, hogy hiába üldözi, a sárga trikó talán örök álom marad.

Ha valami, az a tudat vigasztalhatja, hogy minden egyes kudarcba fulladó kísérletével egyre több kerékpárrajongó zárja őt a szívébe – és nemcsak odahaza, Franciaországban, ahol hagyományosan nagy tisztelet és szeretet övezi az örök 'veszteseket' és az elbukó hősöket, akik sosem adják fel.

Amikor Pinot a vasárnapi szakaszon sokatmondó tekintettel odabiccentett a kamerának; amikor tavaly az arcát a kezeibe temetve a csapatkocsiban zokogott, vagy amikor a lelkét is kiköhögve próbált eljutni a célig, mi, szurkolók nem fordítottunk neki hátat, mint időként tesszük ezt másokkal (lásd például Fabio Aru rejtélyes feladása). Pinot-val kapcsolatban megfigyelhető, hogy csalódásai miatt válik egyre inkább szerethetőbb figurává.

A profi versenyzők igazi szuperhősök, egyrészt a herkulesi erőfeszítéseik miatt, másrészt azért, mert bármi (rossz) történjék, remekül palástolják az érzelmeiket – legalábbis a kamerák előtt. Számukra a taktika részét képezi, hogy a legérzelmesebb, legfájdalmasabb pillanatokban is megőrizzék a pókerarcot és a kimért nyugalmat.

Viszont az újabb és újabb repedések Pinot páncélján megmutatják nekünk, földi halandóknak, hogy a kerékpárosok is csak emberek, ugyanolyan fizikai problémákkal küzdenek versenyzés közben, mint bárki más, és ők is ugyanúgy kiborulnak, ha egy sérülés veti vissza a teljesítményüket. És Pinot-t sem elsősorban a kecskékkel közös, egyébként kétségtelenül aranyos fotók miatt kedveljük, hanem mert mindig arra emlékeztet minket, hogy ő is egy közülünk.

Ami pedig még inkább imponáló, hogy amikor épp nem hátráltatja semmi és odateszi magát, csodákra képes. Nem is annyira elvetemült gondolat a jelenlegi mezőny legjobb hegyimenőjének nevezni őt: elvégre győzött már az Alpe d’Huez-en, a Col du Tourmalet-n, a Lagos de Covadongán, és a Grand Colombier-en, emellett nyert Milánó-Torinót és Lombardiát is – ezek mind minőségi győzelmek, amivel Pinot egy szűk elitbe tartozik.

Az egyetlen probléma, hogy ellentétben Thomasszal, Bernallal, Rogliccsal, Nibalival vagy Froome-mal (és bármelyik aktív GT-győztest említhetnénk ebből az érából), Thibaut Pinot képtelen összefűzni ezeket a varázslatos pillanatokat egy kiegyensúlyozott, koherens háromhetes teljesítménnyé, hogy harcban lehessen az összetettért.

A Tour de France robog tovább, Pinot pedig fájdalmai ellenére nem adja fel a versenyt, és félretéve a bosszúságot, hogy a sárga trikóról dédelgetett álmoknak erre az évre lőttek, megpróbál annyit spórolni, amennyit csak lehet, hogy aztán az utolsó héten legyen esélye egy vigaszdíjjal felérő szakaszgyőzelemre.

Akárhogy is lesz végül, hazamegy-e, vagy dacból és becsületből elteker Párizsig, mi csak reménykedhetünk abban, hogy a sportág legesendőbb sztárja még nem mond le a Tour megnyeréséről. Ugyan rengeteg balszerencse sújtotta pályafutása során, de minden egyes kudarcával és sikerével azt bizonyítja, hogy a látszólag egyre gépiesebbé váló kerékpározás nagyon is emberi sport maradt.