„Remco nem tudja elképzelni, hogy veszítsen” – kulisszatitkok Evenepoel unokatestvérétől

Nagyon szoros kapcsolat van kettejük között, igazából testvérként tekintenek egymásra. Bár néhány centivel magasabb és néhány kilóval nehezebb is, na meg a haja is hosszabb... de valamiben döbbenetesen hasonlítanak. A hangjuk. Ha becsukod a szemed, mikor Dario beszél, olyan, mintha Remcót hallanád.

Az unokatesó négy évvel idősebb, mint a kétszeres olimpiai bajnok. Dario Nancy fia, aki pedig Patrick Evenepoel testvére. Gyerekkoruk óta rengeteg időt töltöttek együtt, ami miatt erősen kötődnek egymáshoz.

Igen, azt hiszem, mondhatjuk ezt (nevet). Kisgyerekként nagyon sokat lógtunk együtt, gyakran aludtunk egymásnál. Amikor a szüleink hétvégente elutaztak, mi is mentünk velük. Nagyon boldogok voltunk, állandóan játszottunk, sportoltunk, kipróbáltunk sokféle sportágat. Persze mindig nyerni akartunk. Én kerékpároztam, Remco focizott. Ahogy mindketten elkezdtük komolyabban venni a sportunkat, kevesebbet találkoztunk.

Főként amikor ő már a PSV Eindhovenben játszott, nekem pedig minden hétvégén versenyem volt. De a szezon végén bepótoltuk az elmaradást. Néhány éve újra együtt mentünk nyaralni. Féltem attól a pillanattól, hogy esetleg majd biciklizni szeretne, mert mindig visszautasítottam. Remco nem szeret veszíteni, még pingpongban sem. De egy valamire büszke lehetek a mai napig: dartsban jobb vagyok! (nevet) Mondjuk valószínűleg azért, mert többet gyakoroltam nála.

Állandóan játszani akart. De nem a PlayStatiönnel. Kint akart lenni a szabadban még akkor is, ha volt bent egy biliárdasztala. Egy fotelban ülni és tévézni – na ez nem ő volt. Mindig mozgásban kellett lennie.

Hát persze, hiszen ő arról álmodott, hogy profi focista lesz. Meggyőződésem, hogy ha nem hagyja abba 17 évesen, akkor most valahol az első osztályban játszana. Mindenesetre úgy gondolom, hogy helyes döntést hozott (nevet).

Fogalmazzunk úgy, hogy vasakarata van, és nem szeret veszíteni. Az év elején részt vettünk egy padel versenyen Amszterdamban. Kegyetlenül jól játszott. Igazából ez egyszerű: ha Remco megkér valamire, hogy csináld, az azért van, mert ő nagyon jó benne. Mert nem tudja elképzelni, hogy veszítsen. Soha.

Egy nap elmentünk biciklizni, és mint mindig, teljes sebességgel nyomtuk. Olyan gyorsan tekertem felfelé, ahogy csak bírtam, és meg voltam róla győződve, hogy sosem ér utol. A házunk közelében voltunk, Boomban, és egy olyan dombhoz értünk, amit jól ismertem. Nem volt túl meredek az emelkedő, de azért elég hosszú volt. Azt gondoltam magamban: „négy évvel fiatalabb, és ő nem ezt csinálja minden nap”. Fütyörészve jött fel a hegy tetejére, végig a mögöttem.. Ekkor alig volt tízéves.

Nem, én akkor hagytam abba, amikor Remco elkezdte. Szerettem volna vele együtt versenyezni – vagyis őt segítve –, de erre végül nem került sor. Egyébként is, a cyclocross volt inkább az én világom. Nyeltem a sarat kilószámra! Egy évvel vagyok fiatalabb, mint Mathieu van der Poel és két évvel, mint Wout van Aert. Mathieu-re kifejezetten emlékszem. Amikor ő indult, már tudtad, hogy legfeljebb második lehetsz. Egy igazi vadállat.

Amikor az U23-as korosztályban versenyeztem, én már dolgoztam is, részmunkaidőben, mert nem kerestem annyit a kerékpározással, hogy meg tudjak élni belőle. Még hobbiként is nehézkessé vált időt szakítani a komolyabb edzésekre, mert a munkám egyre több teret igényelt. A másik szenvedélyem a szerelés volt, mindig is imádtam. Emlékszem, hogy sokszor segítettem apának (Jim Kloeck, ex-versenyző), amikor a kerékpárjával babrált. Boomban, ahol éltem, a kerékpárbolt vezetője megkért, hogy dolgozzak náluk, és egy pillanatig sem hezitáltam. Nyolc évig teljes munkaidőben csináltam, aztán elkezdtem egy saját vállalkozást. Még most is megvan a kis szervizem Aartselaarban, ’T Fixerke a neve.

Igen is és nem is. Nem csak azért vagyok ott, mert az unokatestvére vagyok. Öt éve eltöltöttem néhány napot a csapat szerviz központjában, Wevelgemben, Nicolas Coosemans kérésére (a csapat technikai főnöke). Szerette volna megnézni, mit tudok. De ebből végül nem lett semmi, mert úgy voltam vele, hogy még túl fiatal vagyok hozzá.

Igen, úgy voltam vele, hogy itt az ideje, és nem biztos, hogy fog még adódni egy ekkora lehetőség. Bár Remco ragaszkodott hozzá, hogy menjek, de nekem szükségem volt még egy kis időre, hogy átgondoljam. Mérlegelnem kellett az előnyöket és a hátrányokat. Egy profi csapat szerelőjeként ugyanis sokat van az ember külföldön. De végül elfogadtam.

Természetesen, de azért nem mindig. Ezt egyikőnk sem szeretné. Nem akarok kizárólag neki segíteni, mert szeretném megtartani a függetlenségem és egy bizonyos mértékű objektivitást is (nevet). Nem voltam ott például a Tour de France-on és a világbajnoki időfutamon sem. De a mezőnyversenyen benne leszek a csapatban. Ha együtt vagyunk egy versenyen, mindig örül nekem, ha célba ért. Szerintem megnyugtatja a jelenlétem.

Igen, ez az évek során alakult így. A telefonkönyvemben nem Remcoként szerepel, hanem mint ’bruur’ – Brüsszelben így hívják a fiútestvért. Úgy nézünk egymásra, mint a tesóra, aki sosem volt. Még mindig minden karácsonyt együtt, a szüleinkkel töltünk. Ez egy olyan hagyomány, ami sok év után sem kopott el.

Nem, én aztán nem! Ezen gyakran összekapunk (nevet). Én az Antwerpennek szurkolok. A foci egy olyan téma, amiben sokszor nem értünk egyet.

Igen, bár nem mindenki szereti, mert eléggé pörgős és hangos zene. De mi nagyon. Tavaly, a Chrono de Nations-ról hazafelé Remco és én csaptunk egy kis bulit. A hétórás úton végig teljes hangerővel nyomtuk a zenét a kocsiban. Baromira élveztük! Remconak sajnos még nincs lehetősége elmenni a Tomorrowland-re, de már nagyban tervezgetjük a fesztiválozást, miután befejezi a pályafutását.

Nem, soha, még egy cseppet sem. De ez nem tesz neki rosszat, vagy igen?

Nem. Én nem vagyok annyira biztos a döntéseimben, sokkal többet hezitálok. Remco évi 365 napon tud koncentrálni a munkájára, a diétára… én nem lennék rá képes. Emlékszem a Figuera Champions Classic-ra, még idén februárban. Ez volt az első alkalom, hogy követtem őt a csapatkocsiban. A verseny előtt azt mondta nekem: „figyeld meg, hogy lesz egy defektem a végén, szóval majd stresszelhetsz a kerékcserén”. Szerencsére ez még a bemelegítéskor megtörtént – utólag persze jót nevettünk az egészen.