Bringás, turista, szabadidős feltaláló – a Strade Bianche tökutolsó versenyzője igazi egyéniség
Publikálva 09/03/2022 - 13:03 GMT+1
Marijn van den Berg talán utolsóként ért célba a szezon első nagy klasszikusán, a Strade Bianchén, de nem érzi úgy, hogy rossz napot zárt volna. A holland versenyző elmesélte, mi motiválta, hogy egyedül tekerve is elérjen a célba, de arról is beszélt, mihez kezd egy profi bringás az utazások során és hogyan talált ki egy olyan innovációt, ami rengeteg bosszúságtól kíméli meg a kerékpárosokat.
Marijn van den Berg
Fotó: Twitter
„Az én dolgom az volt, hogy az első 130 kilométeren védjem a kapitányt, ez sikerült.”
A Het Nieuwsblad belga lap állandó rovata, hogy a nagy versenyek után megkérdezik az utolsóként célba érkező versenyzőt, aki általában remek sztorikat mesél arról, milyen az élet a mezőny végén. Nincs ez másként a hétvégi Strade Bianchén utolsó, 87. helyen záró Marijn van den Berg esetében sem, aki egy nehéz, de jól záródó nap mellett arról is beszélt, mi mindent csinálhat még egy profi bringás, a turistáskodástól kezdve egészen a szabadidős feltalálásig.
Hogyan sikerült az utolsó helyen végezned?
Lehet, hogy én voltam az utolsó célba érkező, de nem érzem magam utolsónak. Sok versenyző célba sem ért. Sőt, olyanok is voltak, akik utánam jöttek, csak ők már az időlimiten kívül. Én viszont beértem, szóval boldog vagyok a versenyemmel.
Nem gyakran szokott egy versenyző ilyen elégedett lenni ebben a rovatban.
Az én munkám az volt, hogy a kapitányainkat védjem a széltől az első 130 kilométeren. Ez jól ment. Ha elvégezted a munkád, két lehetőséged van: feladni vagy folytatni.
Hatvannyolc versenyző az első opciót választotta.
Én viszont nem. Elsőéves profi vagyok, tavaly még U23-ban tekertem. Ez volt az első igazán nagy versenyem és rögtön egy ilyen gyönyörű útvonalon. Ilyenkor be akarod fejezni. Igaz, volt egy rövid időszak, amikor kicsit megijedtem. Amint odaértem a csapatbuszhoz, csak egy kérdésem volt: beértem időben? Az utolsó 20 kilométeren teljesen egyedül tekertem, percekkel az utolsóelőttit követően.
Nagy élmény volt, de egyben nagyon nehéz is, napokkal később még mindig mindenem fáj. Van Aert egyszer leszállt a bringáról az utolsó kilométeren Sienában. Ilyenkor tényleg nem akarod hallani, hogy buktad az időlimitet.
Te és a tesód, Lars (az FDJ versenyzője, Valter Ati gyakori szobatársa – a szerk) már az u23-asok között is arról voltatok ismertek, hogy megnézitek a környéket is, ahol tekertek. Láttál bármit Sienából?
Tényleg így van, a bátyám például amikor a Lengyel körön tekert, ellátogatott az auschwitzi koncentrációs táborba. Bringásként sok helyen megfordulsz, nem árt, ha valamit a környezetedből is látsz. Miért ne néznél meg egy várost vagy látogatnál meg egy bazilikát. Itt viszont annyi por volt a szememben, hogy hiába álltam méterekre a sienai katedrálistól, semmit nem láttam belőle.
Erre nincs valami ötleted. Merthogy nem ez lenne az első találmányod.
Haha, tényleg nem. A cipőszárító gépre célzol?
Ez nem elég impozáns név egy találmánynak, amivel még a holland tévében is szerepeltél és sok profi hálás érte.
Pedig elég egyszerű gondolat volt. A tesómmal sokat vagyunk külföldön, többnapos versenyeken. Ilyenkor sokszor tekerünk esőben, a cipő pedig este is vizes marad, ami nem túl szórakoztató. Rá kell tenned a radiátorra vagy hajszárítóval próbálni megszárítani, esetleg újságpapírral kibélelni. Egyik sem szokott segíteni, így viszont penészes lehet, egyáltalán nem higiénikus. Erre találtuk ki a cipőszárítót.
Azóta el is adtad a szabadalmat. Egy milliomossal beszélgetünk?
Sajnos nem. Amíg nem voltunk profik, ez egy jó szórakozás és B-terv volt. Mindig jó, ha tudod, hogy máshoz is kezdhetsz, mint a tekerés. Közben viszont mindketten World Tour csapatokhoz kerültünk, túl sűrű lett az élet. Ezért tavaly eladtuk.
Forrás: Het Nieuwsblad
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés