Az utolsó igazi Flandria, amikor Cancellara megtanulta Nuyenstől: többet ésszel, mint erővel

Volt egy olyan pillanat a 2011-es Flandriai kör közben, mikor úgy tűnt, a verseny eldőlt és nincsenek már kérdések: Fabian Cancellara negyven kilométerre a céltól begyújtotta a rakétákat. 2010-ben, tizenkét hónappal ezelőtt, ő és Tom Boonen közösen indított offenzívát a Molenbergen, 45 km-re a ninovei befutótól, majd az ikonikus Kapelmuur mászása során olyan elementáris erejű, kívülről már-már sokkoló megindulással hagyta faképnél a belga riválist, hogy az internet bugyraiban azóta is arról szól a vita a hű szurkolók és a mechanikai dopping szószólói között, vajon a puszta izomerő, vagy netán a kismotor repítette fel a hegyre. Akárhogy is, tizenkét hónappal később úgy tűnt, a történelem megismétli önmagát.

Sőt, éppenséggel azt sem lehetett kizárni, hogy Cancellara még jelentősebb vereséget mér a mezőnyre és földbe döngöli riválisait. Boonen kezdeményezett támadást a Haaghoek nevezetű pavés szektor kijáratánál, kihasználva, hogy megnyúlt a sor, és magával rántotta a svájcit is. Amint a páros a Lebergen utolérte a korábbi szökevénycsoport maradványait, Cancellara határozott pedálfordulatokkal megindult, Boonen pedig nem tudta őt lekövetni. A hazaiak favoritja a passzív üldözőbolyban rekedt, ahol (érthető okokból) senki sem volt hajlandó segíteni neki a különbség lefaragásában. Eközben Cancellara vészjósló ütemben közeledett az egyedül az élen tekerő Sylvain Chavanelhez – aki történetesen Tommeke csapattársa volt –, egyúttal tovább növelte fórját az üldözőkkel szemben.

Jó kérdés persze, hogy Boonen miért kezdett egyéni akciózásba, amikor az egyik csapattársa számottevő előnnyel vezette a versenyt, de ahogy Cancellara eltűnt a szemei elől és perceken belül levadászta Chavanelt, bőségesen akadt ideje és lehetősége ezen elmélkedni. Mindenesetre a Tenbossestraat aljánál, tizenöt kilométerrel a címvédő megindulását követően, már 1 perc fölé rúgott a Boonen-féle csoport hátránya.

A különbség alakulását látva – és Cancellara klasszisát ismerve – sokan el is könyvelték, hogy a versenynek vége. Azonban a kerékpársportban rengetegszer elkövetjük azt a hibát, hogy összetévesztjük az idei versenyt a tavalyival, és abból indulunk ki, ami az előző szezonban történt. Néha maguk a versenyzők is beleesnek ebbe a csapdába.

***

Talán a kerékpársportra igaz a leginkább, hogy egyszerre él a jelenben és a múltban. Gondoljunk csak arra, hogy a Tour de France-on mind a mai napig micsoda tisztelet és rajongás övezi – a néhai – Raymond Poulidort, az örök másodikból lett nemzeti hőst. Szintén gyakori, hogy szakaszok utáni ünnepélyes díjátadókon az adott településről származó ex-profikat kérik fel, adják át a megkülönböztető mezeket. A Paris-Roubaix zuhanykabinjai és az Alpe d’Huez hajtűkanyarjai mind-mind korábbi bajnokok nevét viselik. Sőt, mi több, a Flandriai körversenynek megvan a saját múzeuma, ahol a kirakatban elrendezett kockaköveken olvasható a győztesek névsora.

Mindez persze nem véletlen – a tradíció szerves részét képezi a sportág marketingjének. A Ronde esetében ez a kockaköveken való vakmerő, harcias versenyzési stílus ünneplésében nyilvánul meg. A Tour de France-on elegáns, filigrán alkatú kerékpárosok küzdenek a sárga trikóért, akik szinte táncolva kapaszkodnak fel az alpesi csúcsokra, míg az északi klasszikusokon széles vállú, keménykötésű tagok feszülnek egymásnak, akik messze földön híresek szívósságukról és ellenállnak az időjárás viszontagságainak.

A belga egynaposok kétségkívül különlegesek – varázsuk éppen abban rejlik, hogy versenyzőként valódi rémálom végigtekerni rajtuk. Hüledezve nézzük a jelenlegi mezőny legnagyobb sztárjainak meggyötört arcát a célbaérkezés utáni pillanatokban, amit belep az út pora és/vagy a sár, éppúgy, mint az ‘40-es, ‘50-es évek flamand legendáiét: ami összeköti őket, erősebb annál, ami elválasztja őket. Tehát Johan Museeuw-t, aki az 1990-es években háromszor is megnyerte a Flandriát; hiába a modern váz és a többszörös fizetés, ugyanabból a kemény fából faragták, mint az eredeti, archetipikus ‘Flandrient’, Briek Schottét, aki az 1940-es években aratta két győzelmét.

Azonban a kerékpározás eltörölhetetlen tradíciói egy régóta húzódó, és mindeddig megoldatlan sportgazdasági vita tárgyát is képezik. Az újító szelleműek azt sulykolják, hogy a sportágnak, melyet a kezdetektől fogva olyan nagylelkű szponzorok és (kerékpárfanatikus) támogatók tartanak életben, akik csupán a jó eredményeket szállító versenyzők sikereiben szeretnének sütkérezni, új gazdasági modellre és új forrásokra volna szüksége a fennmaradáshoz.

A 2011-es Flandriai kör egyfajta átmenetet képezett a kerékpársport múltja és jelene között. Ez volt az utolsó olyan kiírása, ahol a 'hagyományos finálét' teljesítette a mezőny, vagyis a sorsdöntő Muur-Bosberg kombinációt leküzdve érkeztek meg Ninovéba. Amikor bejelentették, hogy 2012-től kezdve gyökeresen megváltozik a verseny útvonala – körpályát jelöltek ki, így azóta háromszor szerepel a programban a Kwaremont –, továbbá a befutót Oudenaardéba költöztetik át, kitört a népharag. A felháborodott szurkolók gyászmenetet is szerveztek: koporsót cipelve vonultak fel a Kapelmuur tetejére, szimbolikusan elbúcsúztatva az ‘igazi Flandriát’.

Természetesen a belga egynaposok legjavát bonyolító Flanders Classics döntése részben gazdasági természetű és szándékoltan modernizáló jellegű volt. A Ninovéval kötött szerződés lejárt, és Oudenaardéból érkezett a legvonzóbb ajánlat, így megörökölte a célváros címet. Emellett pedig az is szúrta a szervezők szemét, hogy Geraardsbergenben – a városka, amely felett a Muur található – a helyiek a versenytől függetlenül húztak fel vendéglátó (sör)sátrakat.

Az újonnan kijelölt útvonal épp ezért kerülte el messziről a Kapelmuurt és Geraardsbergent, hiszen így a Flanders Classics felállíthatta a saját, feltehetően busás hasznot hozó VIP-sátrait a Kwaremont kockaköves ösvénye mentén, a dombtető közvetlen közelében. Ez a lépés tökéletesen illusztrálja, merre mozdultak el a szervező cég prioritásai – mintha feláldozták volna magát a versenyt a többletbevétel oltárán. A tavalyi bajnok Alberto Bettiol sportigazgatója, Andreas Klier, aki 2005-ben Boonen mögött másodikként végzett, egyenesen azt állítja, a pavilonok elhelyezésével drasztikusan megváltoztak a Kwaremonton tapasztalható (szél)körülmények is.

Az addig uralkodó délnyugati szél, amely oldalirányból fújt egész az emelkedő tetejéig, kifejezetten nehézzé tette a verseny ezen részét, ám ezt a (jól kiszámítható) faktort a haszonleső sátorállítással kivették az egyenletből. Minden valamirevaló futballklub tudja, hogy a bőkezű szponzorok számára fenntartott VIP-páholyok bővítéséből nagyobb bevételt remélhetnek, de vajon hajlandóak emiatt feláldozni a stadion atmoszféráját is?

A kerékpársport tradíciói egyébként sem feltétlenül gyökereznek olyan mélyen, mint gondolnánk. Ahhoz képest, hogy a Muur-Bosberg finálét, a ninovei befutóval kiegészülve 'hagyományosnak' tekintjük, és úgy beszélünk róla, mintha mindig is itt végződött volna a Flandria; Ninove csak 1973-ban lett célhelyszín – majd' fél évszázadon át Gent külvárosaiban zárult a viadal. A Bosberg 1975-ig nem is szerepelt a programban, a Muurt pedig mindig más-más irányból mászták meg, mígnem 1998-ban rögzült az útvonal. Ugyebár, a kerékpárversenyek világában semmi sincs kőbe vésve...

***

És ez vissza is repít minket 2011-be. A 2010-es történésekkel való kísérteties hasonlóság pont tizenöt kilométerig tartott Cancellara támadásától számítva: a svájci leckét kapott az élettől, hogy a dolgok akkor is pillanatok alatt megváltozhatnak, ha látszólag kőbe vannak vésve. A görög mitológia arra tanít, hogy a hübriszt mindig a nemezis megtorlása követi. Ebben az esetben Cancellara nemezise a BMC vörös-fekete mezében, illetve enyhébb eléhezés formájában érkezett.

A svájci akkori csapata, a Leopard-Trek ugyanis elvétett egy kulacsfeladást és Cancellarának a következő frissítő zónáig kellett várnia az utánpótlásra, így hosszú kilométerekig energia híján maradt. Noha a főmezőny mindössze ötven főt számlált, és a legtöbb kapitány mellett már alig volt segítő, a BMC-ből heten is elöl helyezkedtek. A többi csapatnak vagy az ereje, vagy a létszáma nem volt meg ahhoz, hogy az élre álljon, ezért rájuk várt a feladat, hogy diktálják a tempót: Cancellara előnye, ami nemrég egy perc környékén tetőzött, rohamos olvadásnak indult, ahogy a két éllovas a Muur lábához ért. Amikor már úgy tűnt, a versenynek lőttek, a mezőny elkezdett összezárni, ám ekkor a címvédő újra bedobta a gereblyét.

Amint az üldözőboly elcsípte őket, Cancellara megint szökéssel próbálkozott, és sikerült is kialakítania egy kisebb-nagyobb csoportot, ami a lemorzsolódás következtében fokozatosan zsugorodott: a Bosberget közelítve már csupán egy tucat versenyző alkotta.

Az utolsó emelkedőt mászva hamisítatlan adok-kapok bontakozott ki: előbb Philippe Gilbert indított és távolodott el a Bosbergen felfelé, majd miután őt lefülelték, Alessandro Ballan tett kísérletet a síkon. Aztán Nick Nuyens. Aztán Geraint Thomas. Aztán Juan Antonio Flecha. Aztán Sebastian Langeveld. De egyikük sem jutott messzire.

A perdöntő támadás a célvonaltól alig több, mint 3 kilométerre, Cancellarától – ki mástól? – érkezett, akire a korábbi szökevénytárs, Chavanel és Nuyens ugrott fel. Ám ez az akció egyszerre nyírta ki Cancellara és Boonen győzelmi esélyeit. 

Ugyan vitathatatlanul Boonen volt a legjobb sprinter az élmezőnyben, de ő a tétlen üldözőkkel ragadt, akik minden rezdülését figyelték, míg csapattársa, Chavanel, aki közel száz kilométert töltött szökésben, limitált erőtartalékokkal vághatott neki a végjátéknak. A svájci ugyancsak sebezhető volt – nem annyira Chavanel, mint a jó hajrás Nuyens számára, aki szinte végig észrevétlen tudott maradni, a célegyenesig senki sem számolt vele, a neve is alig-alig került említésre – a tökéletes sötét ló. A Saxo belga versenyzője ravaszdi taktikával és kiváló helyezkedéssel végül túljárt ellenfelei eszén.

Nuyens győzelme emlékeztetett minket, hogy a kerékpárversenyeket nem mindig a legerősebb nyeri – a taktika, a türelem és a szerencsefaktor éppúgy befolyásolja az eredményt, hiszen nem puszta erőpróbáról van szó. Igaz, az ilyesfajta mesterkedésekkel elért siker nem tetszik mindenkinek. Boonen például azt kifogásolta, hogy Nuyens csak lapított a mezőnyben és végig tette a kereket.

A belga szurkolók véleményét e téren pedig hűen tükrözi az a 2013-as online szavazás, melyet az Omloop névadó szponzora, a Het Nieuwsblad írt ki, hogy megtudja, olvasói szerint melyek voltak a Ronde legizgalmasabb kiírásai: a két legtöbb voksot kapó verseny egyrészt az 1985-ös Eric Vanderaerden-féle, másrészt az 1969-es Eddy Merckx-féle győzelem volt, mindkettő hasonlóan borzalmas időjárási körülmények közepette született.

Mindkét kiírásra igaz, hogy a legerősebb versenyző nyerte a természeti elemekkel dacolva és szólóban. 2011-ben Chavanel és Cancellara volt az, aki megtestesítette a flamand hőseszményt: előbbi szökése hosszával, utóbbi pedig elementáris erejű támadásaival, viszont ezúttal sem egyik, sem másik nem vezetett győzelemre – Nuyens dörzsölt politikusként tapintott rá riválisai gyengeségeire, szupererő helyett az időzítés volt a kulcs a sikeréhez.

Ez a kevésbé népszerű siker sokat elárul a sportág átalakuló természetéről is. Amellett, hogy újra bebizonyosodott, az ember néha igenis többre megy ésszel, mint erővel, felszínre hozta azt az egyre élesedő feszültséget is, ami a hagyományőrzés és a modernizáció között húzódik.

A klasszikusok múltja telis-tele van kőkemény, brutális kockaköves versenyek történeteivel és persze rendíthetetlen, sztoikus karakterekkel, akik megnyerték ezeket. Ám Nick Nuyens egyáltalán nem felel meg ennek a sztereotípiának. Kommunikáció- és médiatudományból diplomázott, a szülei pedig a gyémántiparban dolgoztak. Igaz, a nagyszülei még földművelésből keresték a kenyerüket. Ahogyan az életben, úgy talán a kerékpársportban is jól megfér majd egymás mellett régi és új.