A doppingeset, ami a világ legjobb kerékpárcsapatának végét jelentette - A Mapei-sztori, III. rész

A sorozat első és második részét a linkekre kattintva olvashatjátok el.

Paolo Bettini: „A 2000-es Liège-Bastogne-Liège volt az első klasszikus győzelmem; egy verseny, amit a Mapei azelőtt még nem tudott megnyerni. Könnyű győzelem volt abban az értelemben, hogy nem volt semmiféle stressz vagy nyomás. Egy versenyző akkor nyer, ha nyugodt környezetben készülhet. Szóval, mikor azt mondják nekem, hogy a profi pályafutásom első négy évet elfecséreltem Bartoli segítőjeként, nem értek velük együtt, mert 1999-ben és 2000-ben tökéletesítettem magam. Tovább tudtam fejlődni versenyzőként egy olyan csapatnál, ahol nem az én felelősségem volt, hogy szállítsam a győzelmeket. Arra ott volt Bartoli, Tafi, Nardello, Steels…”

Giacomo Carminati: „Paolo megölelt a célban, rögtön a nyakamba ugrott. Minden egyes győzelmünknél sírtam az örömtől. Olyan volt, mintha én nyertem volna.”

Bettini: „Érthető okokból ezek után már másként tekintett rám a csapat, mint mondjuk 1999-ben. Ez fájt Michelének [Bartoli]. És ekkor romlott meg a kapcsolatunk.”

Michele Bartoli: „Nincs ebben semmi különös, de tény; innentől már nem volt olyan felhőtlen a barátságunk, mint régen.”

Bettini: „Igaz, nem találkozunk minden nap, de baráti a viszonyunk.”

Bartoli: „Hogy barátok vagyunk-e? Igen. Jó ismerősök. Nem hagy hidegen, mi történik vele. Ő olyasvalaki, akivel rengeteg élményt megosztottam. De mindketten a magunk útját jártuk. A bukásomat követő két év rendkívül nehéz volt. Yvan Vanmolnak és Lieven Maesschalcknak [fizioterapeuta] köszönhetem, hogy visszatérhettem; végül azok mentettek meg, akik az elején akár ellenem is fordulhattak volna.

A Mapei szemszögéből olyasvalaki lettem, aki csak viszi a pénzt, miközben nem is versenyez; ez nagy problémát jelentett. Még akkor is, ha baleset volt, és nem az én hibámból történt. Időnként kissé idegennek éreztem magam. 2001 nem is a karrierem legrosszabb, hanem a legfájdalmasabb éve volt. A Mapei vezetőségével való viszonyom gyakorlatilag megszűnt… Ennek volt egy mentális oldala is; úgy éreztem, hogy már nem élvezem a csapat bizalmát. Mindkét félnek jobb volt tehát úgy, ha hátat fordítunk egymásnak.” [Bartoli 2001 szeptemberében igazolt át a Fassa Bortolóhoz]

Patrick Lefevere: „2000-ben bejelentettem Dottore Squinzinél, hogy szeretnék távozni, mert beteg vagyok – akkor még nem tudtam, hogy hasnyálmirigy-rákom van. Ráadásul egy 80%-ban olasz csapatnál nem viselték jól, hogy egy flamand srác dirigál.

Nico Mattan [korábbi profi] szomszédjában lakott a Domo cég főnöke, aki semmit sem tudott a kerékpársportról, de szeretett volna velem tárgyalni róla. Nem volt semmi vesztenivalóm. A számokról beszélgettünk; egy lábbal a sírban voltam, de már azon gondolkodtam, ha majd felépülök, indítok egy csapatot 2002-ben. Mire ő azt mondta, ’nem, mi 2001-ben akarjuk.’”

Wilfried Peeters: „Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Patrick bejött a szobába és közölte, hogy van egy új szponzora. Johannal [Museeuw] voltunk ott, egymásra néztünk, hogy mi legyen. „Mehetnénk Patrickkal együtt a Domóhoz” – mondtam. Kezet ráztunk, és így lettünk mi a csapat első két versenyzője.”

Johan Museeuw: „A Mapei egyben a Lefevere-éra kezdetét is jelentette. Most már ő a világ legjobb menedzsere, aki sok kiváló versenyzővel dolgozik együtt. Korábban volt a Mapei, ma már ott a 'Farkasfalka'. Van egy különleges képessége, amivel irányítani tudja az egy csapatban versenyző nagy bajnokokat. Mindig igyekszik úgy alakítani a dolgokat, hogy mindenki boldog legyen. Nem hinném, hogy bárki más képes lenne erre.

Carminati: „Davide Bramati nagy mókamester volt, akárcsak [Paolo] Lanfranchi és Fornaciari. Ha valaki elkezdett hülyülni, sosem hagyták abba; vízibomba-csaták, szétfröcskölt borotvahab, a csapattársak cuccainak elrejtése...”

Michael Rogers: „Valamelyik évben egy hosszú edzőtáborban az idősebb srácok már eléggé unták magukat. Így beosontak Giampaolo Cheula szobájába, aki éppen aludt, egyszál alsógatya volt rajta. Ők pedig fogták a matracot – az emberünkkel együtt –, beszuszakolták a liftbe és leküldték a recepcióra.”

Andrea Tafi: „Úgy döntöttek, indítanak egy utánpótlás-csapatot is Roberto Damiani vezetésével: Fabian Cancellara, Cadel Evans, Pippo Pozzatto, Luca Paolini. Csak néhány elképesztő tehetség a sok közül. A terv az volt, hogy majd ők veszik át a helyünket.”

Rogers: „A 2000-es olimpia után szerződtem hozzájuk. Máig emlékszem, micsoda látvány fogadott a lakásomban, amikor hazaértem: két vadiúj Colnago C40-es edzőkerékpár hevert ott negyven szett mez kíséretében. El tudjátok ezt képzelni? Úgy éreztem magam, mint Charlie abban a bizonyos csokigyárban.

Az elképzelés a fiatal csapat mögött az volt, hogy abszolút mértékben a Mapei Sportközpont által meghatározott, új edzésmódszerekre épüljön. Folyamatos teszteléseken vettünk részt, közben pedig Luca Guercilenával [ma a Trek csapatigazgatója – a szerk.], illetve Aldo Sassival együtt kialakítottuk az edzésprogramunkat. A feleségemmel is itt ismerkedtem meg; könyvelőként dolgozott a központban.

Bettini: „Valami újat kínáltunk az ezredforduló versenyzőinek. Rengeteg sportoló érkezett a világ minden pontjáról, ugyanis a Mapei célja az volt, hogy világszerte láthatóvá és ismertté váljanak.”

Peeters: „Az egyik évben talán 48 versenyzőnk volt. Évente egyszer találkoztunk egy edzőtáborban, mert a srácok eltérő versenyprogramot futottak. Gyakorlatilag lehetetlen volt mindenkit személyesen ismerni.”

Bettini: „Ma sokat beszélünk a kerékpársport globalizációjáról. Ezt a Mapei indította el ezekkel a fiatal srácokkal, akik a Tour Down Underen, a kubai körversenyen, Kínában és Dél-Afrikában is versenyeztek.”

Rogers: „Tényleg mindenről tanulhattunk: hogyan kell oldalszélben és a kockaköveken tekerni, hogyan kell őrizni a vezető helyet az összetettben. Nem engedték nekünk, hogy túl korán specializálódjunk. Ha volt egy jó hegyimenő, elküldték őt Belgiumba, hogy kicsit fejlesszék az egyéb képességeit is. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy végül ilyen sokoldalú versenyzőkké váltunk. Nézzük meg például Fabian Cancellarát: fantasztikusan teljesített az időfutamokon, a klasszikusokon, a kockaköveken és a sprintekben is. Mindig is tudtuk, hogy kiváló versenyző válik majd belőle.”

Tom Steels: „Óscar Freire volt messze a legtehetségesebb versenyző, akit valaha láttam. Csapattársak voltunk, de a 2001-es német körversenyen úgy elvert engem, mintha egy helyben álltam volna.”

Bettini: „Freire elképesztő volt. Elképesztő abban, hogy fejben mindig máshol járt – persze a lehető legpozitívabb értelemben. Azért volt olyan erős, mert sosem vette túl komolyan a dolgokat. Freire engem bizonyos szempontból Nibalira emlékeztet: Vincenzo is mindig a saját kis világában él. De Óscar emiatt volt verhetetlen.

Giorgio Squinzi: „Több versenyzőnk is megtestesítette ezt. Andrea Tafi volt az egyik. Segítőként érkezett hozzánk és többszörös klasszikus-győztes vált belőle. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Lombardiát, Roubaix-t, Flandriát és Párizs-Brüsszelt is nyert.

Egy másik Cadel Evans. A 2002-es Giro d'Italián az utolsó emelkedő utolsó kilométeréig őrizte a rózsaszínt trikót, ám eléhezett és megrogyott. Ő egyértelműen az egyik legtisztább versenyző a modern kerékpározás történetében. Egy kicsit a későbbi győzelmeit is a magunkénak éreztük, mivel az eligazolását követően tovább dolgozott a Mapei-központban Andrea Morellivel.”

***

Bettini: „Épp bevásároltam a helyi szupermarketben, mikor megcsörrent a telefonom: Aldo Sassi volt az.

Rogers: „2002. június 24-e volt. Előző nap megnyertem a Tour de Beauce-t Kanadában, és éppen akkor készültünk felszállni a gépre. A sportigazgatónk kapott egy sms-t. Mindannyiunkat lesújtott a hír, hosszú volt az út hazáig…”

Squinzi: „Garzelli kizárása a 2002-es Giróról [egy pozitív probenecid-teszt miatt] volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor jöttünk rá, hogy nem fogadnak el minket el ebben a közegben és túl sok olyan dolog volt, amit nem tudtam megérteni. És ne feledjük, tíz szezon után már a publicitás és a marketinghatás is jócskán visszaesett.”

Bartoli: „Csak megköszönni tudom Squinziek és a Mapei-nek, mert azóta a kerékpársport hatalmasat lépett előre. Új szponzorok érkeztek a sportágba és a csapatok hetven főből álló nagyvállalkozások lettek. Már az összes World Tour-csapat minimum ennyi embert alkalmaz.”

Rogers: „Komoly hatást gyakoroltak a bővebb olasz kerékpáros közösségre is. Több amatőr csapatot támogattak és versenyeket is szerveztek gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Óriási veszteség volt a távozásuk.”

Bettini: „Még a rivális csapatok is hálásak voltak a Mapei-nek, hiszen miattuk emelkedett jelentősen a versenyzők, a sportigazgatók, a masszőrök és a szerelők fizetése is. Átformálták a sportágat és a piacot.”

Steels: „Amikor a házamat építettem, egy csomó alapanyagot kaptam a Mapei-től. Még mindig megvan az összes mezem és a Colnagóm is – akkoriban ezek csúcsminőséget képviseltek. Ők már akkor karbonvázakkal dolgoztak, évekkel megelőzve a többi csapatot, szóval sok esetben a váz jelentette a különbséget. Ez több volt, mint puszta kerékpárcsapat.”

Tafi: „Az az álmom, hogy egyszer lesz egy második Mapei. Lesz egy második esély, hogy újra átélhessem ezeket a fantasztikus pillanatokat, amelyek összekötnek minket.”

Davide Bramati: „Ha visszatérnének, az a kerékpársport javára válna. Talán azért jönnek vissza, hogy megnyerjék a Tour de France-t vagy a Milánó-Sanremót, ami még hiányzik a gyűjteményükből.”

Lefevere: „Szerintem a Mapei a legjobb csapat a sportág történetében. Dottore Squinzi kiváló főnök volt, a Mapei-központ létrehozásával pedig elősegítette a kerékpársport fejlődését.

Squinzi: „Ami történt, megtörtént. Nem hinnem, hogy valaha visszatérünk a kerékpársportba. Nem olyan egyszerű újrakezdeni. Jelenleg a futballban élünk át hasonló kalandokat [a Mapei 2002-ben kezdte el szponzorálni az akkor negyedosztályú Sassuolo csapatát, mely tíz éven belül feljutott a Serie A-ba], és úgy gondolom, amikor ennek vége lesz, már nem fogunk több pénzt fektetni a sportba. Már így is eleget tettünk.”

Museeuw: „Még mindig lehet kapni a régi Mapei-mezeket, több rajongói oldala is van a csapatnak az Instagramon, és ma is gyártják azokat a legendás Colnago-vázakat. A Mapei csapat már történelem, ám ez a generáció nem tűnt el nyomtalanul. Kezdetben senki sem ismerte a Mapei-t, de ma már mindenki ismeri – 20 évvel a megszűnése után is népszerű maradt. Sosem volt még mapei-es csapattalálkozó. De ha valaki megszervezné, mindenki eljönne.”

***

Bartoli ugyan elhalványult, de egykori segítője, Bettini megörökölte tőle a bajnok szerepét: 2000-ben és 2002-ben is megnyerte a Liège-Bastogne-Liège-t. A friss világbajnok Óscar Freire az ezredfordulón csatlakozott a Mapei-hez - az akkor még magyar színekben versenyző Bodrogi Lászlóval együtt - és a rá következő szezonban is bizonyította tehetségét; 2001-ben újabb szivárványszínű trikót szerzett. A csapat 45 fősre bővült az utánpótlás korú versenyzők érkezésével; itt kezdte el bontogatni a szárnyait Fabian Cancellara és Filippo Pozzato. 

2002-ben Bettini még világkupát nyert, ám a Giro-favoritként kikiáltott Stefano Garzelli csalódást keltett, lebukása a csapat végét jelentette – igaz, a QuickStep, élén Patrick Lefevere-rel, új sikertörténetet épített a romokon. A Mapei 654. és egyben utolsó győzelmét Luca Paolini szállította a Giro del Piemontéról.