„A csúcson maradni nehezebb, mint felérni oda” – Cunego üzent Bernaléknak

Frissítve 19/10/2021 - 13:35 GMT+2

Damiano Cunego nemcsak a fiatalon berobbanó profikért, az olasz kerékpársportért is komolyan aggódik.

Fotó: Eurosport

A tavaly visszavonult Damiano Cunego a 2004-es Giro megnyerésével robbant be a köztudatba, mindössze 22 évesen. Ám ‘A kis herceg’ tündérmeséje nem tartott sokáig, így az olasz ex-profi intelmeire a Tour de France regnáló bajnokának, Egan Bernalnak is érdemes odafigyelni, aki most hasonló cipőben jár.

Ha olvasod ezt, Egan Bernal, Damiano Cunego szeretné veled megosztani a tapasztalatait arról, milyen fiatalon háromhetest nyerni.

„A csúcsra megérkezni könnyű; az az igazi kihívás, hogy ott is tudj maradni” – mondja Cunego, aki 2018 júliusában, 36 évesen akasztotta szögre a biciklit. Cunego – akárcsak Bernal – csupán 22 volt, mikor a világ a lábai előtt hevert. Az olasz a világ legjobbjaként fejezte be a 2004-es szezont.

Vuelta a Burgos Feminas

Vollering csúcsformában, a Burgos emelkedős befutóját is könnyen nyerte

00:02:42

3 órája

Áprilisban elvitte a trentinói körverseny összetettjét, májusban pedig már ő lett a Giro d’Italia hatodik legfiatalabb győztese, felülmúlva tapasztalt csapattársát, a korábbi bajnok Gilberto Simonit, ráadásul négy szakaszgyőzelmet is aratott a három hét alatt. Októberben keretbe foglalta a szezonját azzal, hogy megnyerte az utolsó monumentumot, a Lombardiát. Cunego világelsőként zárta az évet – még sosem volt ilyen ifjú nyertese ennek az értékelésnek, ami akkor az 'UCI Road World Cup' nevet viselte.

A lelkes tifosi, azaz az olasz közönség rögtön rá is aggatta az ‘Il Piccolo Principe’ (A kis herceg) jelzőt a népszerű mesehős után. Úgy tűnt, minden adott ahhoz, hogy a Cerro Veronéséből érkező, sokoldalú hegyimenőből a sportág legendás alakja váljon, és ő legyen a legújabb ‘campionissimo’ az olasz bajnokok hosszú sorában.

000_PAR2004053005728.jpg

Fotó: Eurosport

Mégsem így történt, hiszen az még önmagában nem garantálja a sorozatos sikert, ha valaki a húszas évei elején Grand Tourt nyer és isteni tehetséggel van megáldva. Amint másfél évvel visszavonulása után Cunego visszatekint hosszú pályafutására, többször merül fel a ‘mi lett volna, ha…’ , mint az, ami valójában volt.

Túl sok, túl korán

Egy londoni borbárban ülve, egy pohár bordeaux-i mellett Cunego emlékeztet arra, hogy az övé semmiképpen sem nevezhető félresiklott karriernek, amit a három Lombardia-győzelemmel, az Amstel Gold Race megnyerésével, és azzal támaszt alá, hogy ‘a világ valaha volt 41. legjobb kerékpárosaként tartják számon’, ugyanakkor elismeri, hogy a fiatalkori sikerrel járó nyomás olyan kihívások elé állította, amelyekkel nem tudott megbirkózni.

„Eleinte jól kezeltem a bajnoki szerepet, mert a Giro-győzelmemet év végén sikerült megtámogatni a Lombardiával” – mondja. „De 2005-től teljesen megváltozott az életem. Ezt először a tél folyamán vettem észre. Általában otthon maradtam és Venetóban készültem fel a következő szezonra, ám egyszer csak ráébredtem arra, hogy ez többé már nem lehetséges.”

Cunego ideje minőségi edzésmunka helyett a Saeco csapatvezetésével való harcra ment el. Ők azt várták volna el, hogy tegyen eleget a szponzori felkéréseknek és sorra adja a tévés interjúkat, míg ő csak tekerni szeretett volna.

„Azon a télen rengeteg különféle elfoglaltságom volt, melyekhez nehezen tudtam alkalmazkodni, mert eközben nem tudtam elvégezni azt a munkát, amiért fizetnek. Ráadásul az elvárásokkal is meg kellett küzdenem mentális szinten. A tested pedig reagál az elmédre, így ez a nyomás kihatott a lábaimra is” – fejti ki Cunego.

„Feleslegesen pazaroltam el az energiáimat, mivel 2005-ben már nem ugyanaz a versenyző voltam, aki az előző szezonban Girót nyert. Rájöttem, hogy milyen nehéz a csúcson maradni. Megértettem, hogy ilyen a bajnokok élete.”

„Igen, háromszor nyertem Lombardiát, egyszer Amstel Gold Race-t, és volt két szakaszgyőzelmem a Vueltáról is a Giro után, de őszintén hittem abban, hogy képes lehetek akár három-négy Girót is nyerni, és azt gondoltam, hogy ez viszonylag könnyű is lesz” – teszi hozzá. „De még egy Girót nyerni… végül ez sem valósult meg.”

Nemcsak, hogy nem szerzett újabb rózsaszín trikót a 2004-es sikerét követően, még a dobogóra sem tudott felállni a háromheteseken, ahogy szakaszt sem nyert többé a Giro d’Italián. Az a szezon egyfajta anomália maradt Cunego 17 évig tartó karrierjében – egy olyan elképesztő sikerszéria, amit visszavonulásáig nem tudott reprodukálni.

000_DV250302 (1).jpg

Fotó: Eurosport

Cunego szerint a bajnoki címmel járó, bénító nyomás, a magas elvárások jelentette teher, és a megannyi ráerőltetett médiaszereplés vetett véget a további Giro-győzelmekről dédelgetett álmainak. Hasonló veszélyek leselkedhetnek Bernal jövőjére is, befolyásolva az esélyeit arra, hogy megismételje a tavaly nyáron mutatott teljesítményét, amivel elhódította a sárga trikót.

Noha Cunego elismeri, az Ineos csapat költségvetése és a legkisebb részletre is kényesen odafigyelő, védelmező menedzsmentje révén segíthet távol tartani Bernalt mindattól, ami elvonhatja a figyelmét a kerékpározásról, az olasz pontosan tudja azt is, hogy nincs menekvés a mindenkori Grand Tour-bajnokok kötelezettségei alól.

„Elárulom, mit csinál most Egan Bernal” – mondja Cunego. „Garantálom, hogy épp a szponzorokkal, a helyi tévével vagy az újságírókkal van elfoglalva, hiszen mindenki a Tour-győztesre kíváncsi.”

Szóval, Egan, ha olvasod ezt, légy résen!

Olaszország hanyatlása

Cunego intő szavai nemcsak Bernalhoz szólnak – komolyan aggódik az olasz kerékpársport miatt is.

Az ő 2004-ben aratott Giro-győzelme egy 11 évig tartó olasz hegemónia közepén érkezett, ugyanis 1997 és 2007 között csak és kizárólag hazai kerékpárosok emelték magasba az ikonikus, véget nem érő trófeát. Ami a többnapos versenyzést illeti, akkoriban Paolo Savoldelli, Ivan Gotti és Marco Pantani dominálták az összetetteket, míg az olyan olasz bejegyzésű, élvonalbeli csapatok, mint a Mapei, a Polti, a Saeco vagy a Mercatone-Uno, egyre-másra nyerték a háromheteseket és a klasszikusokat.

Azonban a zsinórban aratott tizenegy sikert követően, amelyet az 1990-es évek végén és a kétezres évek elején jegyeztek, drámai mélyrepülésbe kezdett az olasz kerékpársport. 2012 óta egyetlen hazai versenyző – név szerint Vincenzo Nibali – tudta megszerezni a maglia rosát (igaz, ő két alkalommal is), és csak egy honfitársa, Fabio Aru állhatott fel rajta kívül a Giro dobogójára.

„Féltem az olasz kerékpározást, mert az új generáció Nagy-Britanniából, az USA-ból, Kolumbiából, Németországból érkezik… nem Olaszországból” – mondja bánkódva Cunego. „Miközben mindenki előrelép, Olaszország egyhelyben toporog. Továbbra is Nibaliban bízunk, akinek ugyan nagyszerű pályafutása volt, de mégiscsak 35 éves, és nem várhatjuk el tőle, hogy örökké nyerjen.”

A Trek-Segafredónál tekerő Giulio Ciccone lehet az, aki Nibali örökébe léphet, betöltve a mögötte tátongó űrt, véli Cunego, hozzátéve, hogy mivel Ciccone már elmúlt 25, minél hamarabb szüksége lenne egy fajsúlyos győzelemre ahhoz, hogy az olaszok a következő háromhetes reménységként tekintsenek rá.

000_1J47H5.jpg

Fotó: Eurosport

Davide Formolo – aki idén a Borától az UAE-Team Emirateshez igazolt – neve is felvetődött már, mint lehetséges utódé, amikor 2015-ben felbukkant a színen, de Cunego szerint ő jobban járna, ha a Giro d’Italia helyett inkább az olyan egynapos viadalokra koncentrálna, mint a Liège-Bastogne-Liège. Formolo jövőre Aru csapattársa lesz, akitől odahaza ugyancsak azt várták, hogy letaszítja Nibalit a trónról, ám a szárd versenyző karrierjét Vuelta-győzelme óta sorozatos betegségek és sérülések hátráltatják.

Cunego számára az is szemet szúr, hogy ez a maroknyi tehetséges olasz háromhetes menő is mind-mind külföldi együtteseknél versenyez. Az ő aktív korszakában az olasz csapatok még meghatározó, mondhatni vezérszerepet töltöttek be a legfelsőbb szinten – gondoljunk akár a Saecóra, a Mercatone-Unóra, a Mapeire vagy épp a Lampréra. A felsoroltak közül viszont már egyik szponzor sem támogat kerékpáros csapatokat, a Mapei például a fociba fekteti a pénzét. Az olasz építőipari cég azt az összeget – évente 18 millió eurót –, amelyet annak idején a hat év leforgása alatt öt Paris-Roubaix-t nyerő, világverő csapatra fordított, manapság már a Serie A-ban szereplő Sassuolóra költi.

A következő már sorozatban a harmadik olyan szezon lesz, amikor nincs olasz csapat a WorldTour-mezőnyben, és Cunego úgy gondolja, ez állhat az olasz kerékpársport gyengélkedésének hátterében.

„Az olasz vállalatok elvesztették a kerékpársportba vetett hitüket. Talán azért, mert több lehetőséget látnak az olyan nagyobb sportágakban, mint a labdarúgás; vagy azért, mert a mi sportunkat beszennyezte a dopping. Nem tudom biztosan, hogy miért, de már közel sincs olyan nagy érdeklődés a kerékpársport iránt, mint korábban” – fogalmaz.

„A legnagyobb problémánk mégis az, hogy nincs csapatunk a WorldTourban, és ez nem is fog változni a belátható jövőben. Olasz WorldTour-csapat nélkül pedig nem mutatkozik egyenes út a tehetséges hazai kerékpárosok előtt, hogy felkerüljenek a sportág legfelsőbb szintjére.”

És a megoldás? Cunego szerint kétrétű. Egyrészt a jól működő dolgokhoz ragaszkodni kell, és ebben a tekintetben Gianni Savióra, az Androni Giocattoli-Sidermec dörzsölt, jó szimatú csapatigazgatójára számít, aki az utóbbi évek legsikeresebb olasz (pro-konti) együttesét menedzseli. Nemcsak Bernal és Sosa felfedezése köthető a nevéhez, az ígéretes, feltörekvő olasz versenyzők számára is lehetőséget biztosít a pro-kontinentális és a WorldTour-szint közötti átjárásra.

„Olaszországban sokan kritizálják Saviót, de ez csupán a sikerei miatt van. Az emberek irigyek arra, hogy felfedezett olyan versenyzőket, mint Bernal, viszont ha ő eltűnne, az olasz kerékpározásnak is annyi lenne” – állítja Cunego.

066_DPPI_20316146_065 (1).jpg

Fotó: Eurosport

Másrészt vissza kell szerezni az olasz befektetők bizalmát a kerékpársport iránt, ami időközben elveszett. Cunego, aki a pro-kontinentális Nippo-Vini Fantini csapatnál fejezte be a pályafutását, úgy írja le a WorldTour és a második liga közötti színvonalbeli szakadékot, mintha „két különböző sportról lenne szó”. Véleménye szerint a múltbéli fényes sikerek megismétléséhez elengedhetetlen, hogy az olaszok jelen legyenek az élvonalban.

„Egy Nibalihoz hasonló, újabb nagy bajnok kinevelésének feltétele, hogy legyen WorldTour-szintű csapatunk. A kettő között egyértelmű és közvetlen összefüggés van” – véli Cunego. „Vissza kell nyernünk az olasz vállalatok bizalmát, hogy újra befektessenek a kerékpársportba. Csak így lehetünk ismét sikeresek.”

Sötét idők

Az elefánt a szobában – ahogyan szinte minden olyan kerékpáros esetében, aki versenyzett a kétezres évek elején –, nem más, mint a dopping. A majd’ két évtizeddel ezelőtti olasz dominancia időszaka, beleértve a 2004-es szezont is, amikor Cunego egyenesen szárnyalt, a sportág egyik legmocskosabb periódusaként marad emlékezetes.

Természetszerű, hogy néhányan megpróbálják összekapcsolni Cunego csodaszezonját és azt a korszakot, melyben mindezt véghezvitte, de az olasz dacol azokkal, akik megkérdőjelezik tisztaságát.

„Egyes emberek igyekeznek rámutatni a 2004-es teljesítményemre és arra a tényre, hogy ezután már sosem voltam ugyanaz a versenyző. Mit próbálnak ezzel sugallni? Azt, hogy doppingoltam? Pedig én tiszta voltam. Mindig tiszta voltam” – mondja.

Fotó: Eurosport

Cunego ott volt a mezőnyben, mikor Floyd Landist megfosztották 2006-os Tour-győzelmétől, alig néhány nappal a párizsi befutót követően. Ott volt akkor is, mikor 2008-ban Riccardo Ricco ellen büntetőeljárás indult doppingvétség vádjával. Jól tudja tehát, mekkora károkat okozott a dopping a kerékpársportnak, és úgy véli, ennek karrierje egyes szakaszaiban ő maga is az áldozata volt.

„Ezek az esetek feldühítettek és elkeserítettek engem. Olyan gondolataim támadtak, hogy ‘Én ugyan tisztán versenyzem, de honnan tudhatnám, hogy aki mellett épp tekerek, csal-e vagy sem?’ Sosem nyertem még egy Girót, és meglehet, hogy pont ez volt az oka.”

Cyclist

Giro d'Italia