A lovag, a harcművész, és a hitoktató

S ez már valódi kuriózum, több mint érdekes, különleges. Egyébként pedig Sir Spalovszky – a cím a lovagi rangját jelzi – egy közülünk való, józan gondolkodású, négydiplomás fiatalember, aki civilben franciát és angolt tanít egy budapesti gimnáziumban. Ebből is látszik, hogy az élet a legnagyobb rendező és aki igazán tehetséges, az sokféle szerepben is feltűnhet a színpadon.

Ismerkedjünk meg hát főszereplőnkkel, Sir Spalovszky Csabával, az Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend lovagjával, Budapest és Pest megye tartományfőnökével (priorjával), katolikus hitoktatóval, műfordítóval, nyílt kempo világbajnokkal és többszörös Világkupa győztes versenyzővel, Ju-Jitsu és Kempo többszörös magyar bajnokkal, a magyar Ju-Jitsu válogatott szövetségi kapitányával A lovag, a harcművész, és a hitoktató, a Go-Kongouseki-Ryu (Öt Gyémánt Iskola) világszinten bejegyzett és elismert japán harcművészeti rendszer alapítójával és vezető nagymesterével.

Mivel régóta ismerjük egymást, a beszélgetés tegező módban készült- de természetesen az elért eredmények és címek iránti illő tisztelettel.

Alapkérdés, miért kezdtél el harcművészetekkel foglalkozni?

A szépség és az erő tetszett benne, férfiasnak, vonzónak találtam – a filmekben minden harcos szépen mozgott. 12 éves korom után már nagyon komolyan vettem a gyakorlást, naponta edzettem. Wing-Chun kungfuval és judóval kezdtem, aztán jött a Ju-jitsu, a Tai-jutsu, a Hakuda, kard- volt, hogy napi két edzést is megcsináltam. Nemegyszer előfordult, hogy a mesterem kiment az edzés végén és elindult a következő helyszínre, de mire odaért, én már ott álltam az ajtóban, mert felkaptam az edzőruhámra (Gi, a szerk.) a felsőruhámat meg a hátizsákomat és átfutottam a másik helyszínre. Később aztán már a mester vitt magával.

Az elején nem tudtam, hogy jó leszek-e, vagy hogy tényleg örömömet lelem-e benne. De egy instruktor már az első edzésen észrevette, hogy ügyesen mozgok és szólt, hogy ezt bizony csinálnom kellene. Megkérdezte, hogy gyakoroltam-e már valahol, és nem akarta elhinni, hogy még sehol. Másfél év kungfu után legyőztem olyanokat is, akik már 4-5 éve gyakorolták ezt a harcművészetet.

Az elég hamar kiderült, hogy jól tudok másolni. Volt, hogy csak kétszer láttam egy formagyakorlatot és utána meg tudtam csinálni. Nem hibátlanul, de képes voltam rá. 13-14 évesen már szerettem felnőttekkel együtt dolgozni, akik nem butították le hozzám a technikai tudásukat, hanem igyekeztek az ő szintjükre felhozni.

Valamiért kevés energiabefektetéssel is jó tanuló voltam. Középiskolás koromban 150 körüli IQ-t mértek nálam és az egyik legjobb területem a memória volt – gondolom, hogy ez a mozgásügyességemben is nagy szerepet játszott. Jelenleg négy diplomával (angol nyelv és irodalom, francia nyelv és irodalom, nevelőtanár, katolikus hittanár) rendelkezem és az ELTE-n most végzem a doktori képzést angol nyelv és irodalomból.

Megtanították az emberi test gyengeségét és erejét. Alázatosságra, ugyanakkor önbizalomra neveltek és arra, hogy a testem és szellemem képes legyen akadályokat legyőzni és jó döntéseket hozni. És javították a koncentrációképességemet is.

Az edzés egy idő után már megnyugvást hoz. De szükséges a verseny, a versenyzői karrier is, mert kell, hogy az ember ilyen próbákat is kiálljon. A versenyzés rádöbbentett arra, hogy ha az ember zártan gondolkodik, lelassul és kikap. A nyitott gondolkodás elengedhetetlen a fejlődéshez és a sikerhez is. 2012-ben megnyertem a Kempo VB-t, és nyertem 5 Világ Kupa versenyt is. Fontos, hogy nem tartom szerencsésnek a küzdelem nélkül megszerezhető övfokozatokat. De elmondhatom, hogy az egyik legnagyobb küzdelmet önmagunkkal végezzük. Jelenleg a magyar Ju-Jitsu válogatott szövetségi kapitánya vagyok és ez nagy felelősséggel jár. Ha az ember nem képzi magát szellemi téren, ha a moralitását nem tartja rendben, a harcművészet veszélyes is lehet. Ezért kell pedagógusnak is lenni, önreflexiókat megfogalmazni és az emberi minőség javítására törekedni.

Pedig nagyon is megfér. Csak éppen az oktató mesternek nagy a felelőssége abban, hogy tudja, ki alkalmas arra, hogy ilyen technikákat tanuljon és ki nem. Egyszer már én is megtettem, hogy eltanácsoltam az egyik tanítványomat. Meg kell tudni hozni ilyen döntést is.

Alapvetően szamuráj hagyományokról van szó. A régi- illetve egy bizonyos korban elterjedt szamuráj képzésben sokféle különböző dologhoz is kellett értenie a harcosnak. Az én iskolámon belül ebbe beletartozik az alkalmazkodóképesség művészete, egy rendvédelmi célokra is oktatott szűkebb rendszer ismerete, a fehér kéz – nevezzük így – a pusztakezes rendszer művészete, valamint a kardrántás- és vágás művészete, illetve a kardvívás művészete. Japánban három Akadémia van, amelyek a régi és újkori szamuráj hagyományok megőrzésével és továbbadásával foglalkoznak. Amelyikhez én tartozom,a mögött a japán császári család áll.

Az ember moralitása és hite nem áll ellentétben a harcművészetek gyakorlásával. Mindegyikkel az élet megőrzését, a testi épség védelmét, a szellemi fejlődést és a tiszta karakter kialakítását célozzuk meg. A harcművészet szabályozott keretek között terápiás rendszer is. A harcművészet nem vallás, hanem életmód, vallástól, nemtől és kortól függetlenül mindenki számára elérhető és hasznos.

Egy dologról nem beszéltünk még. Hogyan lettél lovag?

Már gyerekként is az volt a vágyam, hogy lovaggá üssenek, rajongtam a lovagi erényekért, a lovagokkal foglalkozó történelmi könyvekért és regényekért. Már felnőtt koromban édesapám egyszer egy műfordításom kapcsán találkozott valakivel, aki egy lovagrend tagja volt és a beszélgetésükben szóba került, hogy én mennyire szeretem a lovagokat. Az illető erre alaposan kikérdezte rólam, majd hosszú ideig ellenőriztékés figyelték a pályafutásomat, s egyszer csak megtörtént a csoda, meghívást kaptam az Aranysarkantyús Lovagrendbe, amelynek története Nagy Károly idejéig nyúlik vissza Magyarországon. Nagyon büszke vagyok, hogy ennek a rendnek a tagja lehetek.

Megtanultam jól beosztani az időmet – többek között a harcművészeteknek köszönhetően.

Nos, Sir Spalovszkyval, azaz Csabával sokat lehetne még beszélni, de talán ez a megszokotttémáktól eltérő, majdhogynem rendhagyó interjú így is eléri a célját. Azt, hogy tényleg gondolkodjunk nyitottan a világról és azon belül a sportról, ne hagyjuk, hogy kizárólag a megszokott gondolati sémáink uraljanak bennünket. Olvasták, aki zártan gondolkodik, lelassul és kikap.

Márpedig mindannyian nyerni szeretünk, nemdebár?

Várhegyi Ferenc