Szabó Gabriella: Szívesen halok meg nap mint nap, hogy újra ott legyek a legjobbak között

Szerintem azoknak az érett sportolóknak, akik az utolsó megmérettetésükre készültek, nagy érvágás a mostani helyzet. Amikor már a napokat számolod, úgy érzed, hogy sínen vagy, mert csak pár hónap van hátra a nagy lehetőségig, akkor jön egy stoptábla, és kapod az utasítást, hogy vegyél vissza, állj újra a startvonalra. Ez az első pillanatban okoz egy sokkot: Úristen, hogy fogok még egy évet ebben a szisztémában és fegyelemben végigcsinálni?! Az más kérdés, hogy nagy megkönnyebbülés volt a halasztás bejelentése.

Az volt az érdekes, hogy én ezt az egész szitut nem sportolóként éltem át, hanem kis túlzással arra vártam, hogy mondják végre ki a halasztás tényét. Empatikus emberként aggódva gondoltam a szűk családomra és a barátaimra. Már az első pillanattól kezdve nagyon komolyan vettem az egészségügyi előírásokat a járvány miatt, abszolút betartottam a maradj otthon szlogent, szóval egy idő után úgy voltam vele, hogy hagyjatok békén a kajakozással! Bármennyire is szeretnék olimpián indulni, nekem jelen helyzetben sokkal fontosabb az, hogy mindenki egészségesen átvészelje ezt az időszakot. Ebbe nem fér bele, hogy én önző, egoista módon csak az olimpiára gondolok.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kaptam ilyen terhet innen-onnan. De egyébként is van bennem egy megfelelési kényszer, hiszen a klubomnak, az UTE-nak nagyon szeretném jó eredményekkel meghálálni a belém vetett bizalmát és a támogatást. Az edzőimnek, Somogyi Bélának és Tóth Lászlónak szintén bizonyítani akarok, akár csak a csapattársaimnak, akikkel vállvetve csináltuk eddig a kemény felkészülést. Az lett volna a legjobb forgatókönyv, ha már idén fel tudok mutatni egy szép eredményt, ám tudom, hogy ez most nem erről szól. A világnak most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy én olimpiára készüljek.

Természetesen a saját sportágammal végig kapcsolatban voltam, egyeztettem a Magyar Kajak–Kenu Szövetség Sportolói Bizottságával, és egy általuk készített anonim kérdőív eredményét is láttam, ami felmérte a versenyzők hozzáállását. Beszéltem több sportág képviselőjével is: a vívók például két hete nem láttak pástot, a cselgáncsozók a garázsban edzettek, az úszókról nem is beszélek. Azonos állásponton volt a bizottság, hogy a halasztás az egyetlen reális döntés jelen körülmények között, mert így nem lehet normálisan felkészülni az olimpiára.

Nehéz kérdés. Emberként nyilván azt mondom, hogy nem, mert nem akarom kockáztatni mások egészségét azért, hogy olimpián indulhassak. Szerintem ez egy öncélú hozzáállás, ha ilyenkor mindenáron meg akarjuk valósítani azt, amit elképzeltünk. De nyilván én könnyen beszélhetek, mert háromszoros olimpiai bajnokként nekem már teljesült az álmom. Más kérdés, hogy vérbeli sportoló vagyok, és ha biztonságosan meg tudták volna rendezni az olimpiát, indultam volna.

Azt láttam a szövetség vezetésén, hogy percről–percre mindenhez próbáltak alkalmazkodni. Ha az volt a forgatókönyv, hogy lesz olimpia, akkor minden lehetséges feltételt előteremtettek a további felkészüléshez. Például úgy hoztak minket haza külföldről, hogy a reptéren fogadott minket egy küldöttség, és egy alapos tájékoztatás mellett mindenkinek a szájába rágták, hogy senki sehova nem mehet otthonról. Már készen álltak az izolált edzőtáborok itthon, ahol folytatni lehet a munkát, a vírusteszteket egy nappal a hazaérkezés után lebonyolították. Nálunk abszolút odafigyeltek arra is, hogy azok a sportolók is tartsák be az előírásokat, akik esetleg nem vették komolyan a helyzet súlyosságát. Ez egy felelősségteljes hozzáállás a szövetség részéről. Most is azt látom, hogy nem engedték el a kezünket, és napi kapcsolatban vannak a sportolókkal, edzőkkel. Ez a személyes kontakt biztos támaszt nyújt nekünk.

Az elmúlt időszakban is betartottam az utasításokat, mint egy jó katona, és azt csináltam, amit az edzőim kértek tőlem. Rég versenyeztem, így természetesen hiányozna, ha idén nem tudnék beállni a rajtgépbe. Most napról–napra változnak az álláspontok, nem tudom még pontosan, hogy Danáék (Kozák Danuta – a szerk.), hogyan tervezik a további felkészülést. Az biztos, hogy én most naponta kettőt edzek Pesten, karban tartom magam.

Kettős érzés, hiszen fizikálisan nagyon nehéz olyan teljesítményt nyújtani, amivel én is elégedett vagyok és a Bécó is (Somogyi Béla – a szerk.), mert alapvetően én is maximalista vagyok, bár ő talán még inkább...

Igen, igen. Az nehéz, hogy a kiírt edzést teljesítsem, hiszen kemény minden nap csúcsformát nyújtani. De az egész rendszer, amiben Bécó és Dana dolgozik, abszolút lelki nyugalmat ad nekem. Hiszek benne, mert nagyon hasznos dolgokat végeztet, és olyan plusz energiákat szabadít fel ez bennem, hogy hiába látom előre reggel, hogy ma bele fogok dögleni a napba, tudom jól, hogy van értelme és eredményes leszek tőle.

Sablonos lesz a válaszom, de nem tudok igazán kiemelni senkit közülük. Ami persze nem azt jelenti, hogy rossz edzőim voltak, dehogy. Gyűjtögető típus vagyok, mindenkitől jöttek apró szeletek, amik azzá tettek, aki vagyok. Konkrétan tudom, hogy mit adott hozzá a személyiségemhez Simon Miklós, Agócs Mihály, Fábián Lászlóné, Csipes Ferenc, Tóth László, vagy akár Hadvina Gergely is, akinek most is hasznosítom itthon a saját testsúlyos edzéseit.

Nemzetközi versenyen soha nem hibáztam. Lehet, hogy az idő megszépíti a dolgokat, de bennem soha nem volt extra drukk, sőt! Sokkal nyugodtabb vagyok egy nagy világversenyen, mint egy hazai válogatón. Nekem biztos nagyobb dráma lesz, és sokkal stresszesebb, hogy jövőre oda kell állni egy olimpiai válogatóra. Ha meg kijutok Tokióba, az biztos, hogy nálam nagyobb arcú versenyző nem lesz kint, mert ott lesz bennem, hogy sikerült itthon beverekednem magam a csapatba, és már van három olimpiai aranyam. Féljenek tőlem a külföldiek!

Verseny lesz, állok elébe. Tény, hogy sok az ígéretes fiatal kajakos, gondolok itt Redessy Eszterre vagy Kőhalmi Emesére, de bizakodó vagyok. Már az idén elvégzett munka miatt is érzem, hogy jó úton haladok. Nem hiszem, hogy tartanom kellene attól, hogy egy évvel idősebben bármilyen hátrányba kerülök.

Szerencsére már a verseny előtt két nappal elmúlik az izgalom, és megnyugszom. Számomra az ezelőtti időszak stresszes, akkor érzem magamon a felelősséget. Például egy olimpián eszébe jut az embernek, hogy millió magyar ember várja tőle a sikert, de egy-két nappal a verseny előtt már valóban beáll egy chill állapot nálam, és elmúlik az idegesség. Mert tudom, mennyi mindent tettem meg azért, hogy itt lehessek.

Érdekes, mert én két különböző olimpiai aranyérmes négyesben is ültem Londonban és Rio de Janeiróban, de arra nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a pekingi ezüstérmes négyesünk mit tudott volna véghezvinni, ha érettebbek vagyunk, kicsivel többet tudunk együtt dolgozni, vagy esetleg más sorrendben ülünk.

Igen, valóban...de így visszatekintve azt sem bánom igazából, hogy akkor „csak” ezüstérmesek lettünk, mert tudom, hogy most akkor nem tartanék itt. Nagyon sokszor eszembe jut az a döntő, hiszen a továbbiakban meghatározta az életemet, általa profibb szemléletű versenyző lettem.

Amúgy halkan jegyzem meg, hogy én nem lettem ifi világbajnok Japánban... (nevet)

Őszintén mondom, nem tudom mi tart még itt. Azon kívül, hogy iszonyatosan szeretném még ezt a negyedik olimpiát. De csak azért, hogy bebizonyítsam mindenkinek, hogy az elmúlt négy év után újra a legmagasabb szinten tudok versenyezni, ezzel meghálálva a hosszú éveken át belém vetett bizalmat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy kiszállok, mert szeretnék kicsit „élni” is. Az élsport egy 0-24 órás munka, mindenre is oda kell figyelned: edzések, étkezések, regeneráció, folyamatos stressz, ellenfelek. Lehet, hogy erre nekem már nincs szükségem. De amíg ott lebeg a cél, Tokió – bár most egy évvel távolabb került -, addig szívesen halok meg minden nap, hogy ott legyek ismét a legjobbak között.

Egy ideig féltem, de most már nem. Óvatosan, de ugyanazzal a maximalista szemlélettel lépnék a civil pályára is, mint ahogy a sporthoz állok hozzá. Attól tartok inkább, hogy nem tudok majd naponta szembesülni azokkal a jó dolgokkal, amiket a sport tud nyújtani. Egy remekül sikerült edzés, vagy a győztes verseny utáni felszabadult állapot biztos hiányozna, de csak emiatt nem lehet a végtelenségig kizsigerelni a testünket. Meg azért sem, mert félek kilépni a nagybetűs életbe.

Mindenképpen szeretnék a sport mellett maradni. Nem tudom pontosan, milyen szerepben és azt sem, hogy lesz-e egyáltalán helyem bárhol is, de én nagyon szeretném segíteni a sportágamat, hogy vissza tudjak adni abból a sok jóból, amit az elmúlt huszonöt évben kaptam a kajak–kenutól. Helyén kezelem azt a kiváltságos helyzetet, amit ma Magyarországon egy megbecsült élsportoló kap, és segíteni szeretném a jövő generációit abban, hogy ha lejönnek a vízpartra és beülnek vagy térdelnek egy hajóba, ugyanazokkal az érzésekkel gazdagodjanak, mint én.