Élt a háború adta lehetőséggel a hokiválogatott, és ez még messzire viheti

Hat helyett öt. Ennyi csapat küzdött meg idén az átalakítás után már évek óta biztosított két helyért, ami a divízió I/A világbajnokság első két helyezettjének jár a következő évi A-csoportos jégkorongvébére. Az Ukrajna elleni orosz invázió után gyorsan kellett dönteni a Nemzetközi Jégkorongszövetségnek (IIHF). A 3 évvel ezelőtt (igen, akkor volt utoljára torna) az élmezőnyből kieső Franciaország és Ausztria idén is maradhatott az állandó résztvevő Oroszország és a három éve éppen feljutott Belarusz helyett. A második vonalban maradt a legutóbb is ott szereplő hármas: Szlovénia, Magyarország és Dél-Korea, de nem esett ki a legutóbb utolsó helyen végző, békeidőben amúgy kieső Litvánia. Az „alanyi jogon” a harmadosztályból feljutó Románia mellett azonban Lengyelország is jött volna, ha van, aki megrendezze helyettük a mienkkel párhuzamosan zajló I/B tornát. De nem volt, így maradt az öt csapat.

Némileg tehát a véletlennek is köszönhető, hogy hat helyett csak öt mérte össze erejét, a mi céljaink azonban inkább felfelé nyíltak meg azzal, hogy az egyébként ránk nézve erősebb ellenfelek a háború okán elkerültek minket.

Szerencsére a sorsolás is kedvezett a héten a magyar válogatottnak, hiszen a papírforma szerint a házigazda Szlovéniával és Dél-Koreával kellett megküzdenie a két feljutó helyért. Márpedig az ázsiai csapattal az első napon meccseltünk, Szlovéniával pedig egy pihenőnap után, egyik találkozóra sem kellett tehát beesnie a csapatnak. Mondhatni tehát: az első nap jószerivel eldőlt a feljutás, lehetőséget hagyva persze a meglepetésnek.

A helyzetet nehezítette, hogy az ázsiai válogatott két évig nem játszott a koronavírus-járvány miatt, a bajnokság is állt. A 2019-es világbajnokságon 5-1-re kikaptunk, ez azonban nemcsak az elmúlt idő miatt nem volt mérvadó, hanem azért sem, mert a korábban a 2018-as hazai olimpiára honosított kanadai játékosok szép lassan eltűntek a válogatottból, mára már csak a kapus, Matt Dalton maradt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne okozhatott volna komoly veszélyt, de végül, mint láttuk, mégsem tette.

A torna előtti budapesti felkészülési meccsen egyszer találkozott egymással a két válogatott, ott sok hibával játszott a magyar csapat, és egy küszködős összecsapáson ki is kapott, még ha csak egy meccs végi üres kapus gól miatt is. Ezzel ellentétben az éles meccs már a mieinknek sikerült jobban, és Erdély Csanád, a mesterhármasig jutó fehérvári csatár vezényletével 5-1-re hozták a magyarok a találkozót.

Pszichésen biztosan sokat számít egy ilyen kezdés, megnyugtathatja a kezeket és a lábakat, ugyanakkor mégsem volt szabad elhinni, hogy megvan a feljutás: három meccs várt még a válogatottra, amelyből kettőt mindenképpen meg kellett nyerni, hogy ne kelljen számolgatni. Éppen ezért a papíron gyengébb Litvánia ellen talán a vártnál egy kicsit nehezebben ment. Sebők Balázs első percben szerzett találata után Sofron István büntetőjével már 2-0-ra vezettek a piros-fehér-zöldek. A második harmad közepén azonban szépített Litvánia, innentől pedig a vártnál jobban beszorult a kapuból Rajna Miklós által egyébként kiválóan irányított válogatott.

A magyarok szünnapján Dél-Korea könnyedén verte a román válogatottat a másnap esti szlovén-magyar előtt azonban némileg meglepetésre kikapott Litvániától, ezzel szinte biztossá vált a magyar feljutás. Az eddig nézőcsúcsot hozó esti meccs (4200 látogató volt, ezt követi a nyitónapi Szlovénia-Litvánia 2500 nézővel) ezért inkább arról szólt talán, mennyit érhet a magyar csapat játéka jövőre az elitkör alján. Délnyugati szomszédaink is 2017-ben (tehát egy évvel utánunk) jártak utoljára a legmagasabb osztályban, azelőtt azonban tipikusan liftező válogatott voltak: 2008, 2010, 2013 és 2015 volt az ő évük, de mindig kiestek. Vagyis ez lesz az első év, hogy az élmezőnyben is összecsaphatunk, ha úgy hozza a sorsolás.

A szlovénok elleni találkozó – ha csak az eredményt nézzük – 5-1-es súlyos vereséggel zárult, de jobban megnézve a részleteket igazán kiküszöbölhető hibákról is és peches pillanatokról szólt. Az első harmadban még fej-fej mellett haladt a két csapat, egy ragyogó háromszögezés után sikerült például egyenlíteni. A második harmad elején azonban gólt kaptunk, amelyre 5 másodperc múlva érkezett a következő, ez lelkileg némileg megrogyasztotta a csapatot. Ennél talán még jobban, amikor a harmadik harmadban sikerült (volna) egy góllal feljebb kapaszkodni, ha nem lett volna éppen eggyel több magyar játékos a jégen a megengedettnél. Gól helyett tehát kiállítás lett a csapat sorsa, ráadásul ezt a manővert a harmad végén sikerült mégegyszer megismételni... Bosszantó az így kialakult végeredmény, de ezek a hibák könnyebben javíthatók.

Péntek este az utolsó meccstől függetlenül tehát szinte teljesen biztossá vált a feljutás, csupán az kellett, hogy szombaton Románia ne győzzön rendes játékidőben Litvánia ellen. Noha szomszédaink az első harmad után még két góllal vezettek, a vágyunk teljesült. A Románia elleni összecsapás már fesztiválhangulatban telhetett. Erre pedig sem 2008-ban, sem 2015-ben nem volt lehetőség. Mindkét esetben az utolsó percig izgulni kellett.

Szemmel láthatóan továbbfejlődött a hazai jégkorong az elmúlt hét évben. Az 1990-es évek székesfehérvári kezdeteiről a csapat idei klubsikerei kapcsán már írtunk, majd a fedett jégcsarnokok és igazolt játékosok száma az ezredfordulótól emelkedett organikusan egészen az első feljutásig, a 2008-as szapporói csodáig. Akkorra érett be az 1970-es évek első felében született székesfehérvári generáció. Hogy az utánpótlás-nevelés szerepe milyen fontos:

bő két évtizede közel 1400, másfél évtizede 4000 volt az igazolt hokisok száma, mostanra pedig 11 ezerre nőtt a létszám, ebből közel 10 ezer az utánpótláskorú játékos.

A fiatal játékosok számával együtt az infrastruktúra is előnyére változott. Az ezredfordulón kevesebb mint tíz fedett pálya üzemelt az országban, a szapporói feljutás évében már ennek a duplája, jelenleg pedig 35 állandó szabványpálya üzemel, plusz majdnem ugyanennyi kisebb, szezonális pálya, de jó pár multifunkcionális csarnok is elérhető jéglehetőséggel.

Végre egy sportág, ahol szemmel láthatóan jól párosult a pénz és a szakértelem. Mert szögezzük le: Szapporó után a jégkorong bekerült a hazai látványsportágak közé, és a társasági nyereségadó (TAO) révén soha nem látott állami támogatásban részesült, amit azonban hosszú távú fejlesztésekbe kvázi befektetésként használtak ki a sportág vezetői. Az első feljutáskor a magyar szövetség éves költségvetése közel 300 millió forint volt – még az ezredfordulón kicsivel több mint 100 millió forint -, mostanra ez az összeg meghaladja a 2,5 milliárd forintot.

Leginkább ebből az adatból érthető, miért volt csoda Szapporó, és miért voltak sokan egy fokkal nyugodtabbak a szlovéniai világbajnokság előtt. Kangyal Balázs, a már sokat emlegetett aranygeneráció tagja, jelenleg a MAC HKB Újbuda vezetőedzője, de leginkább a világbajnoki meccsek szakkommentátora a pár nappal korábbi felkészülési meccs dacára annyit mondott: öt gól van a dél-koreai és a magyar válogatott között. Egy négy a négy elleni gólt bekaptunk, ennyit tévedett.

A jövő évi világbajnokság helyszínét egyelőre nem ismerjük. Eredetileg Oroszország adott volna otthont a tornának, de az biztos, hogy az IIHF ezt a háború miatt elvette a szövetségtől. Vasárnapi hír, hogy Sipos Levente, a Magyar Jégkorongszövetség (MJSZ) főtitkára bejelentette: Magyarország és Szlovénia közös pályázatot adott be a jövő évi tornára. De hogy mire lesz elég a mutatott játék? Ez nagyban függ az eltiltott csapatok sorsától is, de a leginkább valószínű módon továbbra is az underdog szerep jut. 2009-ben Svájcban csupa vereséggel estünk ki, bár Szlovákia ott is éppen csak, hogy győzni tudott ellenünk. 2016-ban Oroszországban szintén a kiesés volt a fiúk sorsa, de a Belarusz elleni történelmi győzelmével 77 év után ismét sikert ért el a csapat. Erről a győzelemről a szurkolók szemszögéből még a TSN nevű kanadai sportoldal is könnyes szemű riportot közölt.

Kár volna azonban olyan ábrándokat kergetni, hogy a jövő évi világbajnokságon megragadhatunk az első osztályban. Az elmúlt évtized témája az volt, érjük el a liftezés szintjét. Az látszik, hogy az egyébként előttünk járó Ausztria is a kiesés sorsára jutott volna békeidőben, holott az ICEHL-győztes Red Bull Salzburg felfelé lóg ki abból a mezőnyből, ahol a Fehérvár AV 19 is egyre inkább tényező. Idén például egészen a döntőig jutott jellemzően magyar válogatott játékosokkal.

Az elitkörből való kiesés, majd – ha nem is rögtön – rendszeres visszajutás már egy következő szint, ami az elmúlt években az egyre erősödő hazai bajnokságban és a magasabb szinten is eredményes fehérvári munkában valóban benne van.

A jó munkához idő kell – tartja a közhelyes, de sok igazságot tartalmazó mondás. Lassan 30 év távlatából azonban látszik, valóban lépésről lépésre fejlődik a sportág, aminek most fontos állomását láttuk.