"72-szer milliméterre ugyanazt kivitelezni" - Balogh Mátyás tokiói kijutása, és ami mögötte van

Igen, a mentális rész valóban nagyon fontos, az íjászat esetében gyakorlatilag 80%-ban mentális sportról beszélhetünk. Ugyanakkor a fizikális része is fontos, amikor 3-4-5 órákat kell állni a lőállásban, és ugyanazt a mozgást milliméterre pontosan kivitelezni, 72-szer (a rangsoroló selejtező esetében – a szerk.).

Az biztos, hogy szeretek mindent időre megcsinálni. A nyugodtság egy ideig jellemző rám, ugyanakkor azért időnként ki is tudok jönni a sodromból, de akkor is inkább csak magamban szoktam puffogni.

Akkor én kevésbé voltam ideges, sokkal inkább az edzőm, mivel az ő beutazási engedélyét utasították vissza mindössze két órával az indulás előtt, így nem tudott velem aznap utazni. Én már Amerikában a csatlakozást késtem le majdnem önhibámon kívül, ami ment tovább Omahába, majd ott derült ki, hogy Chicagóban maradtak a csomagjaim. Végül két nappal később kaptam meg őket, és nagyjából ekkor tudott megérkezni az edzőm is a helyszínre.

Így van, nagyon fontos az edző szerepe, sőt elengedhetetlen. Ők adják nekünk a biztos támaszt akkor is, ha hirtelen mentális blokk vagy valami felszereléssel kapcsolatos probléma ér minket az adott versenyen. Itt a vébén például eltört egy angol srác íjának a karja (amely furcsa módon szinte minden versenyen megtörtént az év során annál a gyártónál). Az edzéseken is ha valami esetleg félrecsúszik a technikát illetően, az edző az, aki javítani tudja. Én az önjavítást nem tartom túl hasznosnak, mert kívülről nem látom magamat, és abból leginkább csak még nagyobb problémák adódhatnak.

Az biztos, hogy mindkettő nagyon jó tapasztalat volt. A yanktoni viszonyok szerintem egyértelműen nehezebbek voltak. A tokiói körülményeket tudtuk rengeteg vízfogyasztással és hűtéssel kezelni, a kavargó széllel viszont nem nagyon lehet mit kezdeni. Ilyen esetben, amikor kifogod a megfelelő időablakot, azt kell bevállalni. Mindenkinek kihívást jelentettek ezek a körülmények, a nagyobb neveknek is, ez jól látszott a pontszámokon is. Tokióban a mentális és a fizikális fáradtság volt az, amely mindenkin látszott egy idő után.

Elég sokféle volt már. Amikor például Antalyában voltunk kint, olyan intenzitású eső és szél volt egyszerre, hogy le is kellett fújni a versenyt egy időre. Ugyanakkor a yanktoni volt talán a legkeményebb, mert szinte minden nap más-más körülmények fogadtak minket: napos és szeles, borongós és szeles, szakadó esős és szeles. Volt, hogy szinte már vízszintesen esett az eső, úgy fújt közben a szél. Mindenképp kihívás volt, de a jövőben legalább már erre a tapasztalatra is tudunk építkezni.

Párizst mondanám az olimpiai kvóta kiharcolása miatt. Persze nem csak azért, a croissant is finom ott (nevet). Jó volt maga a helyszín is, ami egy stadion volt, ahol mondjuk szintén volt szél, de ez gyakorlatilag az összes idei versenyemről elmondható volt. Párizsban nagyjából egyforma volt a széljárás, és így biztosabban lehetett hagyatkozni a zászlókra. Persze az sem mindegy, hogy a szélén, azon belül is melyik szélén, vagy éppen a közepén lősz-e egy 64 fős lőállásnak. Az antalya-i Eb-n például a tengertől nem messze volt a verseny, ahol a panelházak között fújt be a szél, amely teljesen megkavarta a középső lőállások szélirányát és szélerősségét.

Kiskoromban történelmi íjászattal és az ún. 3D-íjászattal kezdtem, utóbbi hasonló a terepíjászathoz. A 3D-íjászat arról szól, hogy meg kell becsülni a kiérzett 3D-s állatok távolságát, amelyre különféle technikák vannak. Mindezt az elején még csak egyfajta örömíjászkodásként fogtam fel, ugyanakkor rengeteg 3D-s versenyre jártam. Aztán ahogy komolyabb lett a dolog, úgy tértünk át a pályára. Terepversenyen eddig talán egyen voltam Alsóörsön, viszont ott sikerült két országos csúcsot is lőnöm, és egyúttal az országos bajnoki címet is megszerezni. Szeretnék egyébként a jövőben a terepíjászattal is mélyebben megismerkedni, mert abszolút tetszik a lebonyolítása. Ott a két nap során van egy mért és egy méretlen táv, amelyekből előbbin elvileg egyértelműen jobban megy a pályaíjászoknak, akik egyébként az ilyen nemzetközi versenyek mezőnyének 80-90%-át alkotják.

Nem, inkább csak kipróbálnám párhuzamosan a pályaíjászat mellett.

Persze, rengetegen, hiszen nincs szó olyan nagy átállásról. A távbecslés az, amit leginkább gyakorolni kell a terepíjászatban, onnantól kezdve viszont ugyanúgy a technikán múlik minden.

Ez a naptól és az adott időszaktól függ. Jelenleg reggel 7-től van egy edzés 10-ig, majd délután 3-tól 6-ig egy újabb, utána pedig egy kis kondizás és futás. Illetve szokott lenni két nap egy héten, amikor be van iktatva nekem egy mentális tréning a két edzés között.

Van egy kezdőgyakorlat, ami a külvilág kizárásáról szól. Utána az ún. csukott szemes-nyitott szemes gyakorlatok következnek, amelyekben különböző kimozdított állapotokból (pl. éles hang vagy lökdösés) kell minél hamarabb visszajönni az alap-, fókuszált állapotba, akár másodpercek alatt. Ezeken kívül vannak ún. szándék-gyakorlatok, amikor két ember ül egymással szemben, és különböző szándékot kell egymás irányába továbbítani, amely egyfajta elnyomást érzékeltet a szenvedő félben.

Az fontos, hogy valakivel meg tudjam beszélni, leginkább az edzőmmel, és akkor gyorsan megy a továbblépés.

Úgy vagyok vele, hogy ha már beleállok valamibe, akkor azt csináljuk rendesen.

Maximálisan, hiszen egy olyan célt is el tudtunk érni, ami nem volt betervezve. Meglepődtünk mindannyian, hogy sikerült az olimpiára való kijutás, amellyel így át kellett tervezni mindent. A rangsoroló selejtező után ugyan az első meccsem nyögvenyelősre sikeredett (a párizsi olimpiai kvalifikációs versenyen – a szerk.), ugyanakkor az íjászatban úgy tartják, hogyha az első mérkőzéseden túl vagy, onnantól kezdve bármi megtörténhet. Szóval azon én túlküzdöttem magamat, majd legyőztem egy tajvani és még simábban egy argentin ellenfelet, utána pedig csak öröm és boldogság volt minden.

Mondhatjuk úgy is, hogy a legszebb évem. Természetesen mindig lehet jobb, de ez a szezon abszolút felülmúlta a várakozásainkat. Szerintem a szövetségen, és alapvetően az egész sportágon belül mindenki repesett az örömtől, hogy végre újra képviselheti magát magyar íjász az olimpián, és természetesen azon dolgozunk, hogy a következőn is ott legyünk.

Nemcsak a Sportszázad, hanem a Budapesti Honvéd Sportegyesület is sokat tudott segíteni. A téli időszakban például lehetőségünk volt használni a Honvéd benti futófolyosóját, hiszen Magyarországon nincsen benti 70 méteres íjászpálya (ilyen távolságból lőnek a reflexíjászok – a szerk.). Viszonzásként az elsődleges feladatunk az, hogy folyamatosan sportoljunk és hozzuk az eredményeket. Ha azon kívül van valami katonai követelmény, akkor persze azon is részt veszünk. Kimenni a határhoz, vagy járőrszolgálat, illetve a budapesti kerületekben, kórházakban is olykor-olykor segédkezünk.

Abszolút, bár sokkal inkább érdekeltek a különböző első és második világháborús történetek, mint például a honfoglalás, szóval nem a magyar lovasíjászat őstörténete vonzott be az íjászsportba. Ugyanakkor azt nyugodtan mondhatjuk, hogy mi íjásznemzet vagyunk, és természetesen szeretnénk, hogy minél több fiatal próbálja ki ezt a sportágat, akikből aztán lehetne válogatni, hogy ki milyen szakágra lehet alkalmas.

A covid, mint szinte minden sportágban, nálunk is betette a kaput, és így az utánpótlás sajnos eléggé megcsappant. Ugyanakkor a Magyar Íjász Szövetség által indított suliíjász-programnak köszönhetően, bizonyos iskolában választható íjászórákon, illetve Budapesten rengeteg egyesületben ki lehet próbálni a sportágat. De ha az egész országot nézzük, akkor is bőven lehet találni olyan egyesületeket, amelyek pályaíjászattal foglalkoznak, és olyanokat is, amelyek inkább a hagyományőrző műfajokra fókuszálnak.

Több embertől is kaptam olyan üzenetet, hogy példaképnek tartanak. Ez nagyon jólesett, ahogy az a sok szurkolás és gratuláció, amit az olimpiai időszakban kaptam. Többen is kiemelték, hogy történelmet írtam, és tényleg szerencsésnek érzem magam, hogy hosszú idő után én lehettem az első, aki képviselhette olimpián a magyar íjászsportot.

Maga az első olimpiai tapasztalat, illetve hogy azokban a napokban is mennyit tudtunk fejlődni. Emellett ott kint volt lehetőségünk építeni a nemzetközi kapcsolatokat is, ami szintén nem egy elhanyagolható szempont. Az is szuper volt, hogy az olimpián több emberrel is kimehettünk, nemcsak az edzőm lehetett ott mellettem, mint ahogy a legtöbb versenyemen.

Nem foglalkoztunk ezzel még különösebben, hiszen ez egy hosszútávú célkitűzés, most pedig elsősorban a rövidtávú célokra összpontosítunk. A jövő évben lesz egy katonai világbajnokság, ahogy Eb, nyári Universiade (Egyetemi Világjátékok) és Közép-Európa Kupa-állomások is. Úgyhogy ezekből szeretnék minél többen ott lenni, és azokról minél jobb eredményeket elhozni.