„Schumacher a legnagyobb versenyző” – a Ferrari korábbi elnöke elmondta, mi emelte ki a német legendát

Szinte napra pontosan tíz év telt el azóta, hogy Michael Schumacher egy családi telelésen síbalesetet szenvedett, ami örökre megváltoztatta a sorsát. Az állapotával kapcsolatos információkat a családja hétpecsétes titokként őrzi, és ha nem történik valami csoda, ez az élete végéig így is marad. Egykori főnöke és barátja, Luca Di Montezemolo szerint ez így van rendjén, mindenki jobban jár, ha a csúcson lévő, ereje teljében lévő sportolóként marad meg az emlékeinkben.

Az egykori sportvezető, aki 1991 és 2014 között a Ferrari igazgatójaként dolgozott, a La Gazzetta dello Sportnak adott nagyinterjút, amelyben felidézte a legszebb, Schumacherrel kapcsolatos emlékeit. Az első találkozásuk mellett elmondta, mikor érezte úgy, hogy a némettel teljessé vált a csapatuk, hogyan élte meg az egyetlen alkalmat, amikor beült a hétszeres világbajnok mellé egy sportkocsiba, és arra is kitért, miért őt tartja a valaha volt legjobb versenyzőnek.

A maranellói irodában voltam, Stefano Lai, az akkori kommunikációs igazgató közölte a hírt. Akkor még nem tudtuk pontosan, mi történt, arra számítottunk, hogy eltörte az egyik lábát, esetleg mindkettőt. Pár perccel később újabb híreket kaptunk, akkor már aggódtunk érte. Nem szeretnék túl sokat beszélni erről, az egy szörnyű nap volt.

Nagyszerű kapcsolatom volt Schumacherrel, pedig már rég nem nálunk dolgozott. Csodás emlékeket őrzök arról az időszakról, amikor a bolognai házamban vendégeskedtek Mickkel és Ginával együtt. Ők leginkább nyaranta jöttek. Micket lefektettük aludni, Michael pedig állandóan félt a rovaroktól. Felszereltünk egy szúnyoghálót, amit ő kétpercenként ellenőrzött, hogy tartja-e még magát. Nagyon figyelmes és gondoskodó apa volt.

Egy héttel a baleset előtt, telefonon. Akkor már elhagyta a Mercedest. A nyaralásról beszéltünk, azt mesélte, hogy Gina egészen belejött a lovaglásba.

A ferraris időszakában a szerződése miatt nem síelhetett, az egyetlen kivételt a Madonna di Campiglión tartott események jelentették, amiket minden évben megszerveztünk. Szeretett síelni, mindenekelőtt azért, mert ilyenkor a gyerekekkel lehetett. De az biztos, hogy nem volt benne profi.

Egyetértek azzal, amit nemrég Jean Todt mondott. Michael még itt van, de ő már egy másik Michael. Tiszteletben tartom a felesége kérését, aki igyekezett titokban tartani az állapotát. Én is az ereje teljében lévő emberként szeretnék emlékezni rá.

Kivételes feleség. Mindig tiszteltem őt, mert egyike volt azon nőknek, akik két lépéssel a férjük mögött álltak. Most pedig nagyra tartom őt a bátorságáért és az elszántságáért, amit Michael magánéletének a védelme során mutatott. Tizenöt napja hallottam róla, épp a texasi farmjukon voltak, amit még Michael vett Ginának, aki szenvedélyesen szereti a reininget, ami egy, a cowboyok által inspirált lovaglási forma Amerikában.

Csalódott voltam, amiért nem a Ferrari vitte el harmadik számú versenyzőnek, tökéletes lett volna. Nagyon komoly fiú, hasonló a nővéréhez.

Elszánt, az egyik legjobb a sportján belül.

Cowboynak öltözve jelent meg. A maranellói gyár udvarán belül volt az irodám, és mivel nem tudtam elviselni a légkondit, nyitva hagytam az ablakot. Meleg volt. Bejött, de ahelyett, hogy leült volna, odalépett az ablakokhoz és bezárta őket. Arra gondoltam, hogy megőrült. Megkérdeztem tőle, hogy mit csinál. Azt felelte, hogy mindenféle gyári szennyezőanyag jön be az ablakon keresztül, mi pedig azt szívjuk be. Igazi egészségmániás volt.

Amikor visszatértem a Ferrarihoz, az volt a cél, hogy újraépítsük a csapatot. Jó embereket kellett felvennem, hogy megalapozzunk egy győztes ciklust és megfelelő környezetet teremtsünk a gyárban. Todtot azért vettem fel, mert nem szeretem a zsoldosokat, ő pedig az egész életét a Peugeot menedzsereként töltötte.

Utánuk jött Brawn, Byrne, Martinelli és Domenicali. Akkoriban már csak egy olyan versenyző hiányzott, aki a különbséget jelenthette. Enzo Ferrari példáját követve, aki sosem avatkozott bele személyesen, Niki Laudát kértem meg, hogy beszéljen Schumi ügynökével, Willy Weberrel. Ő megtette az első lépéseket, majd Todtra bíztuk a papírmunkát. A végén Michael engem is meglátogatott.

Akkoriban még nem értette meg a Ferrari-legendát teljes egészében. A jelentőségét azonban már egy évvel korábban felfogta, amikor ő vezetett a Német Nagydíjon. Két körrel a vége előtt motorhiba miatt fel kellett adnia, így Berger nyerte a versenyt vörösben. Utólag bevallotta, hogy lenyűgözték a látottak: „Német vagyok, hazai pályán kiesek motorhiba miatt, de egész Hockenheim tele van piros Ferrari-zászlókkal, és egy osztrákot ünnepelnek.”

Elsőként a legelső ferraris győzelmét említeném, ami 1996 június 2-án, Barcelonában történt. A szakadó esőben megszerzett győzelme után értettem meg, hogy végre minden megvan: a csapat, a hangulat és a nagyszerű versenyző.

A győzelem után két rosszabb versenyünk is volt: Magny Cours, ahol már a felvezető körben megadta magát az autó, Kanadában pedig a féltengellyel voltak problémáink. Sok újságíró kételkedett benne, de még a Fiat-gyáron belül is voltak ilyen hangok. Mindig megvédtem Schumit és Todtot, és jól tettem, mert utána nyertünk Spában és Monzában is.

Az egyéni világbajnoki cím a 2000-es szuzukai versenyen. Történelmi nap volt, mert 21 évvel Jody Scheckter győzelmét követően sikerült visszavinni Maranellóba a bajnoki címet. A bolognai otthonomból néztem a versenyt, majd elindultam a gyárba. Reggel 7.30 volt, de nem lehetett bejutni, mert az utcák megteltek emberekkel.

A következő nagydíjon, amely az utolsó volt a szezonban, elutaztam Malajziába, ahol a konstruktőri címet is megszereztük. Ezt követően készült az a híres vörös parókás kép velem, Todttal, Schumival és Barrichellóval. Attól az estétől kezdve, noha kényesen figyelt az egészségére, Michaelnek szokásává vált szivarral lazítani a győzelmeit követően.

2002-ben már júliusban, Magny-Cours-ban megnyertük a világbajnoki címet. A város egyik kis hoteljében ünnepeltünk. Schumacher és Barrichello vadul táncoltak, teljesen elveszítették a fejüket.

Igen, a Nürburgringen. Be kellett mutatnunk a Ferrari 575-öt. Megkértem, hogy vigyen el egy körre. Én is versenyeztem azon a pályán, amikor még raliztam. Beült a kormány mögé, és iszonyatosan gyorsan mentünk, minden egyes kanyarban korrigálnia kellett. Azt gondoltam, ott fogok meghalni. Többször felüvöltöttem, hogy lassítson, ő azonban mindig nemmel válaszolt. Végül elvettem a kulcsot, és visszasétáltam vele a boxutcába.

Ez így volt. De rögtön azt felelte, hogy úgy érzi, nincs már meg benne az akarat. Órákon át beszélgettünk. A végén, nem is tudom, hogyan, de sikerült rábeszélni. Azt mondta: „annyi mindent kaptam a Ferraritól, hogy nem tudok nemet mondani neki, amikor szükség van rám.” A tekintete tele volt boldogsággal.

Eljött az üléspróbára, másnap pedig Mugellóba mentünk, ahol a 2007-es autóval körözött, mivel a szabályok értelmében a legújabbal nem tesztelhetett. Remek köridőket teljesített. A kerékvetőkön azonban egy kisebb fájdalmat érzett a nyakában, ott, ahol egy motorbalesetben megsérült a csigolyája. Még aznap este Ausztriába utazott egy specialistához.

Ott jött a hidegzuhany: egy kisebb törést talált, ami még nem gyógyult be teljesen, ezért eltiltotta őt attól, hogy kettő-négy hónapon belül újra vezessen. Emlékszem a telefonra: magába zuhant, úgy éreztem, mintha egy kisgyerekkel beszélnék, aki kapott egy cukorkát, de azonnal el is vették tőle. Massát végül Fisichellával pótoltuk, Michael pedig tanácsadóként került hozzánk.

Abu-Dzabiban találkozott Ross Brawnnal, aki a Mercedesnek dolgozott. Schumi tele volt adrenalinnal, a két hónap letelt, és mindenáron vissza akart térni. Elfogadta az ajánlatot, hogy náluk fejezze be.

Nem. Egy dolog bosszantott fel, és ezt el is mondtam neki: a Mercedes csinált egy reklámot, amelyben egy vörös Gran Turismót vezetett. Sosem láttam vörös Mercedest, ez nem az ő színük. Szóval kihasználták a lehetőséget.

Velük alakult ki a legszorosabb kapcsolatom. Niki volt a legjobb barátom. Két közös tulajdonságuk is volt: nagyszerű érzékük volt a csapathoz, együtt nyertünk és együtt veszítettünk. Emellett pedig mániákusan figyeltek a részletekre. Laudához viszonyítva azt mondanám, Schumi kivételes volt a versenyeken. Képes volt úgy levezetni 70 kört egy versenyen, mintha 70 időmérős kört futna. Ő volt az első versenyző, aki extra figyelmet fordított az erőnlétére.

A dobogón, amikor elkezdődött a himnusz, úgy tett, mintha karmester lenne, aki irányítja a zenekart. Cossiga, az akkori elnök azt mondta nekem: „muszáj rávenned, hogy megtanuljon olaszul.” Erre azt feleltem: „nyugodtan beszéljen németül, amíg nyer.” Nem fektetett bele túl sok energiát, szóval megkértem őt, hogy vegyen leckéket. A végére már jól beszélt olaszul.

Igen, ő olyan sportoló volt, akinek éreznie kellett a körülötte lévő emberek támogatását és szeretetét, hogy a legmagasabb szinten teljesítsen.

Soha, rettentő bátor volt, nagyszerű természettel. Vegyük figyelembe azt is, hogy az akkori autókat sokkal nehezebb volt vezetni, a maiak már tele vannak elektronikával. Az én szememben ő a valaha volt legjobb versenyző. Mindig hiányoztak neki az együléses autók. Miután megnyerte a világbajnokságot, a szünetekben gyakran gokartozott, és alig várta, hogy újra a pályán lehessen.

Egészen biztosan lelkesedett volna iránta. Szerette azokat a versenyzőket, akik mindig hajtottak. A szerelőkkel kialakított munkakapcsolatát is díjazta volna. Még akkor sem mondott róluk rosszat, amikor egy technikai hiba miatt eltörte a lábát Silverstone-ban. Pedig ő megtehette volna.

Más versenyző, félelmetes az időmérőkön.

Igen, nem lennék boldog, ha ellenfélként látnám. De szüksége van egy csapatra és egy autóra, amivel a győzelmekért harcolhat.

Forrás: Gazzetta

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!