„Gyere, lehet, nem éli túl” – egy tragikus baleset, Leclerc és a Ferrari-álom története

Philippe Bianchi, Jules édesapja a Gazzettának adott interjút fia halálának tizedik évfordulóján.

Felidézte a tragikus baleset napját, és mesélt többek között arról, hogy azt remélte, Jules és Charles Leclerc együtt versenyeznek majd a Ferrari színeiben.

Otthon, tévén követtem az eseményeket. Jules előtte azt mondta nekem, hogy a rossz idő miatt valószínűleg nem lesz verseny. Aztán vasárnap reggel arra ébredtem, hogy mégis elengedték őket. Élőben láttam magát a balesetet, de nem igazán tudtam, mi történt. Nem láttam Jules-t, nem tudtam, mi lett vele pontosan. Amikor felemelték az autó egy darabját, akkor már tudtam, hogy valami tragikus történt.

Próbáltam telefonálni, de senkit sem értem el. Fél óra múlva hívott Nicolas Todt, Jules menedzsere, és ő mondta, hogy azonnal induljak. ’Muszáj jönnöd, lehet, hogy nem éli túl’ – mondta. Úgyhogy az édesanyja és én azonnal elindultunk Szuzukába.

Először reménykedtünk a csodában. Amikor megláttuk, jól nézett ki, nem voltak az arcán sérülésnyomok, olyan volt, mintha aludt volna. Mindig is erős srác volt, olyan, aki nem adja fel, szóval eleinte bíztunk abban, hogy felépül.

Átszállították Nizzába. Mi minden egyes nap mondtuk neki, hogy küzdjön, hogy maradjon velünk, hogy harcoljon a felépüléséért. Aztán egy ponton megértettük, hogy ha fel is ébredne, nagyon nem lenne könnyű utána. Az orvosok mondták, hogy valószínűleg nem tudna járni, elveszítené a látását, és ehhez hasonló dolgok. Úgyhogy egy nap nem kértük többé, hogy harcoljon, és elengedtük őt. ’Oké, Jules, menj nyugodtan, ne aggódj, mert majd később találkozunk.’ És nem sokkal később el is ment.

Gyakrabban jön be a safety car, bevezették a virtuális biztonsági autó intézményét is, és olyan helyzetekben is felmutatták a piros zászlót, amelyekben az korábban elképzelhetetlen lett volna. Bevezették a Halo-t is, amely azóta több életet is megmentett, ebben biztos vagyok. Ez azért békével tölt el minket.

Abból, hogy senki sem akarta a halálát. Voltak hibák, ez igaz, sajnos ilyen az élet, de semmi nem tudná visszahozni a fiamat. A versenyeken érezzük az emberek felénk áradó szeretetét, együttérzését, ez visz minket előre. A múltat nem lehet megváltoztatni.

Adományokat gyűjtünk a nizzai kórház számára. Jules-t itt ápolták hónapokon keresztül. Próbáljuk a pénzt hasznos dolgokra költeni, eszközöket és gépeket veszünk a kórház számára. Ha teheti, Charles [Leclerc] is eljön bizonyos rendezvényeinkre, és segít a gyűjtésben is.

Az édesapja, Hervé volt a legjobb barátom. Mindig együtt lógtunk, és én ültettem először gokartba a fiát, Charles-t. Aprótermetű volt, és betegséget színlelve ellógott a suliból, hogy az apjával eljöhessen az egyik pályánkra. Jules idősebb volt, de Charles közel állt, hozzá, és gyakran kért tőle tanácsot.

Ugyanolyan megszállottak voltak a versenyzéssel kapcsolatban. Ez több volt, mint szenvedély; versenyezni akartak és győzni. Végtelenül elhivatottak voltak. Charles néha az overáljában akart aludni. Hiába mondtuk, hogy vegye le és menjen fogat mosni, ő mindenáron abban akart maradni. Azt is mondtam neki, hogy koncentráljon jobban a sulira és kevésbé a versenyzésre, de őrültnek nevezett. És ugyanaz a versenyzői komiszság volt a szemükben, amikor felvették a bukót, hihetetlen.

Igazából cseréltünk. Amikor megláttam, milyen sisakot viselt Jules emlékére Szuzukában, megkértem, hogy adja nekem, cserébe én nekiadtam a fiam egy régi F1-es sisakját. Általában senkinek sem adjuk oda Jules bukóit, de Charles kellett, hogy kapjon egyet, mert nagyon sokat tesz értünk. És jó volt, hogy láttam rajta, mennyire örül neki.

Egy igazán jó srác volt, ezért is voltunk rá annyira büszkék. Nagyon erős versenyző volt, de egyébként egy mosolygós, érzékeny, kellemes ember. Nem lehetett őt nem szeretni.

Korán, már háromévesen. Volt egy gokartpályám, úgyhogy már nagyon fiatalon ki tudta próbálni. Nagyon tetszett neki.

Én már korán észrevettem, de apaként elfogult az ember. Láttam, hogy erősebb, mint a többiek, de először azt hittem, ez a nagyobb rutin miatt van. Aztán amikor jöttek a telefonok az első szerződések miatt, rájöttem, hogy valószínűleg tényleg tehetséges.

2009 végén jött a lehetőség, hogy Jules kipróbáljon egy Ferrari F60-ast Jerezben, egy fiatalok számára megrendezett teszten. Már az elején nagyon gyors volt, és mindenkit lenyűgözött a tehetsége, és az, hogy hogy mennyire jól alkalmazkodott az autóhoz. Emlékszem hazafelé Andrea Stella, aki ott a mérnöke volt, azt mondta nekem, ’Most már megmondhatod nekem, hogy Jules már ült F1-es autóban’. Pedig tényleg nem ült még korábban soha, egyszerűen csak erős volt.

Ez mindenki számára egy valóra vált álom volt, főleg neki. Iszonyú büszke volt, hogy a Ferrari színeiben vezethet.

Charles apja mondta nekem, hogy kezd nagyon sokba kerülni a fia karrierje. Én felhívtam Nicolast, pedig korábban sosem tettem ilyet, és a figyelmébe ajánlottam egy srácot, akiben szerintem nagyon sok van. Megszerveztük a találkozót, amelyre Charles és az apja úgy kiöltözött, mintha esküvőre mentek volna. Ők megegyeztek, én pedig boldog voltam Hervé miatt is. Mindig arról beszéltünk, hogy van egy álmunk a fiaink számára…