Kevin Young: “Én nyugtalan voltam minden egyes gát előtt. Karsten már nekimegy mindegyiknek.“

Azt gondolom, Karsten fog nyerni. Gyakran beszélünk, tudom, milyen remek formában van. De amiért leginkább szorítok, hogy Rai (Benjamin) meg tudja futni azt a versenyt, amit szeretne. Amire szüksége van. Balszerencse üldözi. A covid is nagyon elkapta, aztán egy komoly hátsérülés, azóta sincs egy problémamentes szezonja.

Benjamin legjobb futását még nem láttuk.

Feltétlen. Emlékszem, amikor nekem kellett visszajönnöm sérülésből. Hagyján, hogy a futásban félsz. És kétled, hogy elérheted még a korábbi szintedet. Ez természetes. De még az egyszerűbb munkában, az edzőtermiben, a guggolásokban, felhúzásoknál sem tudtam dolgozni ugyanazokkal a súlyokkal.

Nem hittem el, hogy tudok. Utólag örülnék, ha tovább késztettem volna akkor még magam. Ma a 47 alatti futások jelentik a normát. Amikor én kezdtem, Edwin Moses azzal nyűgözött le mindenkit, hogy 47-tel kezdődő futásokat tudott stabilan. Ahhoz igazodsz, amit látsz magad körül. Amikor a maiak körbenéznek, tudják, hogy mi kell akár csak egy éremhez. Ki kell verjék a fejükből, hogy “dehát én ezt nem tudom”.

Mindkettő, persze. De már máshogy is állnak oda a versenyhez.

Neki a cél, hogy fusson teli erőből végig. Nekem a gátak a ritmust adták meg, a viszonyítási pontokat. Fantasztikus nézni, hogy Karstennél nincs irgalom. Milyen lehet belülről? Kriss Akabusi, a barcelonai bronzérmes mondta nekem, hogy örül az olimpiai éremnek – de még hálásabb, hogy egy versenyt futhatott egy világcsúccsal.

Nem, nincs olyan, hogy a tökéletes verseny. Az Karsten tökéletes versenye volt. Én a saját tökéletes versenyemet képzeltem el mindig is, és azt meg is futottam. Még ha le is rúgtam a tizedik gátat Barcelonában. Egyébként azért, mert Graham nem lihegett a nyakamban. Arra számítottam, hogy a vége is szoros lesz. Kicsit meglepett, hogy nem, és már éreztem is az olimpiai aranyat magamnál. De tökéletesen elégedett vagyok így is. Alapból: én csak olimpikon akartam lenni.

Pontosan. Aztán azt veszem észre, hogy éremesélyes vagyok. Aztán aranyesélyes. Világcsúcs. Ott vagyok a nagyságok között. Ez olyasmi, mint hogy nem a világcsúcsot akartam megdönteni, hanem bemenni 47 másodperc alá. A világcsúcs túl nagy teher, amit cipelni kéne.

Le kell bontani számokra. Másképp elszédülsz. Egész gyerekkoromban felnéztem Edwin Mosesre. Még versenyeztünk is egymás ellen, és akkor nem voltunk egy ligában. Nem gondolhatok bele, hogy megelőzöm őt. Úgyhogy én úgy gondolok rá: én egyszer mentem 47 alá, ma már ezek a srácok többször is.

Igen, végülis. Amikor Samba, aki az első volt, bejött 47 alá, írtam neki, hogy “Üdv a klubban!”. Rainek, Karstennek, Alisonnak is, persze.

Erről jut eszembe. Amikor Ashton Eaton a tízpróba világcsúcsa után 400 gátazott egy szezonvéget, és mindenkit megvert. Az alapján nem csodálkozom, hogy tízpróbából jött valaki, aki megdönti a világcsúcsomat. Karstennek egy 400 gát: mint egy pihenőnap. “Mit kell még csinálni?” – ezt gondolja.

Nekem kezdetben 110 gátasok voltak a példaképeim. Roger Kingdom, Greg Foster. De nagyon kemény volt a 110-es csapat a főiskolán, kipróbáltam a 400-at is hogy biztos legyen a helyem. Benyomod a pöcköt, és lejjebb állítod 6 hüvelykkel a gátat. Ez fantasztikus! Nézd, hol van a csípőm! Hát én ezt átlépem!

Szinte senki nem kezdi ezzel a számmal; nem lehetünk Sydney McLaughlinok mind. Hosszan kell tanuljunk. Sokáig Edwin Moses miatt 13 lépéssel akartam futni, de rájöttem, hogy ennél tehetségesebb vagyok, 12-vel kell csinálom. De évekbe tellett, amíg beleszoktam. Szöulban negyedik voltam az olimpián, utána a vébén is. Pocsék érzés, nincs érmed. Az volt a gond, hogy a második gátra, amikor már megvan a sebességem, 13 lépéssel ráfutottam, bele kellett aprózzak. De ha 12 lépésre átállok, akkor váltogatni kell a lendítőlábam. A jobb lábamban viszont nem bízhattam. Sokszor kellett nekimennem nagy sebességgel a gyengébbik lábbal venni a gátat edzésen, hogy kitöröljem az ösztönt, a félelmet, hogy az erősebbre hozzam ki.

Karsten ráfutott, és nagyon hirtelen kellett alkalmazkodnia. Talán nem számított rá, hogy milyen gyors a pálya. Még nagyobb vihart kavart volna, ha nem a második gátnál csinálja, ahol a nézők javának még zavarosabb a kép, hanem a célegyenesben. Én annyit láttam élőben, hogy valamit furcsán lépett. Váó, lábat váltott?! Dehát ő sose! 13 lépés az első nyolc gátra, 15 az utolsó kettőre, mindig így fut.

Aztán láttam, hogy mi történt. Ez mutatja, milyen egy bajnok. Mindenáron ragaszkodik a tervéhez. Elvitte a hév, ez mindenkivel megesik. De a tervétől nem tudta eltántorítani. Aki nem bajnokból van, őt ha elviszi a hév – nagy formában jön, érzi az erőt, hallja a közönséget –, akkor sokszor túlságosan akarja. Ez főleg csak az elején lehet baj, a verseny második felében a sav úgyis lelassít, ilyen probléma nincs. Van helyette más.

Egyébként az én ízlésemnek túl gyorsnak tűnik, ahogy manapság kezdenek. Nem jönne jobban az az energia a végén, amikor már döglődsz? De gátasként úgy vagyok vele, nekik kell tudniuk.

Nincs. Senki nem tudja, mit hogyan kell. Ezért van az edzés. Próbálgatod a lépésszámokat, a sebességeket. Sokszor esel pofára. Felkelsz, leporolod magad, kombinálgatsz tovább. Fájni tényleg fáj. De ebből lesz meg a pontos terved a versenyre.

Ha van terv, arra már fókuszálhatsz, kizárhatsz mindent, figyelhetsz az összes lépésedre. Mint Sha’Carri a 100-as döntőben. Jól járt a kilences pályával. Nem látott rá a többi esélyesre, nem kellett az első nagy döntőjében azzal foglalkozni, hogy középen a Shericka, Shelly-Ann, Ta Lou hármasnál milyen energiák buzognak. Ott volt egymaga. Startpisztoly, lábrakapás, felegyenesedés, gyorsulás. Minden edző azt tanítja, hogy csak erre kell figyelni. De alig van, aki meg tudja csinálni.

És a sok próbálgatásból aztán még később kialakul még valami. Barcelonában az olimpiai negyeddöntőben a hosszú egyenesben 11 lépéssel futottam az egyik gátközt. Nem is értettem, mi ez, amíg vissza nem néztük. Csak azt éreztem: “mit különcködik a bal lábam, nem neki kéne jönnie.” Mégis emelkedett. A következő gátig azon gondolkoztam, hogy kerülök vissza ahhoz, amit szoktam futni.

Épp ez az. Nem. A túlélési ösztön is megold dolgokat, de ahhoz pánik társul. Ez a szint, amiről beszélek: több. Ennyi munka végén már valami újat tapasztottál hozzá a természetedhez.