"Erre lettem teremtve" – hihetetlen sztori: egy év alatt Eb-ezüstérmes lett, már 2:20 alatti maratonról álmodik Vindics-Tóth Lili Anna

Alapvetően nagyon fontos a regeneráció, aminek a verseny után úgy álltam neki, hogy megfelelően levezessek és visszapótoljam az elveszett kalóriákat. Mi vidéken élünk, szóval hazautaztunk, itthon beültem a nyirokmasszázs-csizmába, aztán hétfőn igazából csak egy könnyű, 8 kilométeres futás volt, pihenős napként. Voltam Kaposváron Bemer-ágyazni, és ott jégterápiát is csináltam, szóval mindenfélét, amit lehet. Igazából nekem ez a félmaratoni inkább egy edzés jellegű verseny volt, de attól még nagyon tisztelni kell a távot és a saját testünket, úgyhogy tényleg próbálok mindent megadni a szervezetemnek, hogy tudjon regenerálódni. Kedden már futottam 20 kilométert, négy percen belüli kilométerekkel, nagyon jól ment, és volt egy súlyzós-kondis edzésem is, körülbelül egy órányi.

Szeptember 27-én lesz a következő versenyem, a varsói maraton, és nagyon várom, mert azt gondolom, hogy jó pálya, és hogyha jó lesz az időjárás, akkor lesz lehetőségem futni egy erős időt. Úgyhogy most ez van a szemem előtt, majd utána lesz egy kis pihenőm, két hét kimenőt kapok az edzőmtől.

Nagyon szeretek futni, nagyon szeretek edzeni, edzőtáborozni, versenyezni, tehát tényleg imádom ezt az egészet, ami a felkészüléssel és a komolyabb versenyekkel jár. Ezzel együtt nem szeretek úgy nagyon pihenni, tehát amikor pihenek, akkor is minimum elmegyünk túrázni vagy valami. Szóval nem annyira várom ezt a kéthetes pihenőidőszakot, de szerencsére nem én vagyok az edző, mert annak nem lenne jó vége. Ha rajtam múlna, akkor tepernénk előre, és azt nem szabad. Szerencsére van egy nagyon jó edzőm, azt kell csinálni, amit ő előír, és hogyha azt megcsinálom, akkor jó leszek.

Egy kicsit visszautalok, hogyha már Varsó is szóba került. Én először válogatott 2010-ben voltam, még gyerekként, 600 méteren, és ekkor Varsóba utaztunk a válogatottal egy versenyre. Most azon a távon futhatok a városban, amire teremtve lettem, csak kellett egy kis idő, hogy megtaláljam. Nekem ez egy ”full circle moment”.

600 méteren voltam először válogatott, aztán végigjártam onnantól az összes versenyszámot, ami létezik. Megnyertem először 2013-ban az EYOF-ot 2000 méter akadályon, és akadályfutásban voltam ifi-, junior-, U23-as döntőkben, nyertem ebben a számban háromszor érmet világversenyeken, meg aztán 2017-ben mezei futásban.

Látszott, hogy azért síkfutásban sem vagyok rossz, viszont az akadályfutásban voltak problémáim. Volt néhány olyan esésem, amik elvették valamennyire a kedvemet, mert nem volt ennyire jó már úgy odaállni a rajthoz, hogy egyéni csúcsot futottam, aztán utána meg elestem. Mentálisan eléggé zavart, hogy nem tudtam elég stabil lenni. Nyilván az, hogy ez miért volt, mondjuk a technikámmal mi volt pontosan a probléma, már nem tudom utólag megmondani, de valami volt.

2023-ban úgy döntöttem, hogy szeretnék síkfutásban versenyezni, a budapesti világbajnokságra meglepetésként ért, hogy kijutottam 1500 méteren, aztán utána 5 és 10 ezer méteren is futottam viszonylag jókat. A 2024-es szezonban nem jutottam ki a párizsi olimpiára, és akkor úgy éreztem, hogy jó, most szeretnék valami újat kipróbálni, valami nagy fába vágni a fejszémet. Ment pár hónapig a gondolkodás, hogy mihez kezdjek, de azt éreztem, hogy jó lenne külföldi csoportban edzeni, mert nagyon sokat lehetne tanulni tőlük. Felkerestem 2024 végén Gesa Krausét, aki most már háromszoros Európa-bajnok akadályfutó, hogy esetleg nem csatlakozhatnék-e az ő csoportjukhoz. Ő nagyon örült neki, áldását adta rá és megkaptam az edzők kontaktját. Wolfgang Heinig a neve, német edző. Kiutaztam Frankfurtba, megnézett egy edzésen, hogy ki is vagyok, hogyan mozgok, mit csinálok, és hivatalosan 2025 januárjától dolgozunk együtt.

Wolfgangról azt kell tudni, hogy most már 51 éve edzősködik, és nagyon komoly sikereket ért el. A felesége olimpián volt bronzérmes maratonfutásban, Gesa világbajnokságon is volt kétszer bronzérmes, meg azért mások is vannak. Egyből ráterelt engem a maratoni útra, 2025 októberében futottam az elsőt, szóval még mindig nincs egy éve, hogy debütáltam.

Már a második ilyen hosszú edzésünkön kiderült. Elmentünk Dél-Afrikába edzőtáborba tavaly, és azt mondta nekem, hogy akkor ősszel kéne futnom egy maratont. Én meg néztem rá, hogy szórakozik velem? Mert én tényleg nem terveztem, hogy ilyen rövid időn belül már maratont fussak, mert azt gondoltam, hogy még várnom kell pár évet.

Amikor átmentem Wolfganghoz, akkor körülbelül az volt a terv, hogy 1500–3000, 5000–10 000, ezek közül most végre egyet kiválasztunk és akkor arra fogok készülni. Ő látta meg bennem ezt a potenciált, és én is érzem magamon, hogy most már jobban megy egy hosszú futás, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Nagyon sokat lehet fejlődni, mert nyilván nem arról van szó, hogy odakerülsz és akkor az első maratonon már a plafonon vagy, hanem adaptálódni kell hozzá. Szerintem még évekbe fog telni, hogy eljussak a csúcsra ebben a versenyszámban. Azt gondolom, hogy ha egészségesen tudok készülni, akkor nagyon jókat futhatok.

Minden szempontból kaptam valamilyen újfajta iránymutatást, akkor megpróbálom felsorolni. Az első például, hogy korábban, egész pályafutásom alatt egyszer voltam magaslati edzőtáborban. Wolfgangnak nagyon fontos, hogy egy évben elmenj három, négy, akár öt háromhetes magaslati edzőtáborba. Nagyon hisz benne, hogy jó, ha felmész 1500–2000 méterre és oxigénhiányban edzel. Én ezt előtte nem nagyon csináltam, de ha megnézzük, akkor az egész világ csinálja, 800 méteres futóktól kezdve, és szerintem maratonon még inkább kijön, hogy csinálod vagy nem csinálod.

Emellett durva volt, hogy Wolfgang beállított engem sprintelni. Már eldöntötte, hogy én maratont fogok futni, és sprintelnem kellett a többiekkel. Nem egész évben, de bizonyos blokkokban: megindulások, 20–30 méter, 80–120 méter, tehát olyan sprintedzést csináltam, amit lehet, hogy soha, talán még gyerekként is csak minimálisat.

75 éves ember, tehát nem fiatal. Kelet-Németországban, az NDK-ban nőtt fel. Szigorú edző, aki egyébként nagyon emberi. Volt olyan edzés, ahol egy kicsit gyorsabban futottam, mint amit ő kért, és szépen leteremtett, hogy nekem azt kell csinálnom, amit ő kért. El tudta fogadtatni velem, hogy nekem nem kell gondolkodnom, hanem azt kell csinálnom, amit ő mond. Amikor elkezdtem vele edzeni, azt éreztem, hogy sokkal könnyebben edzek, mint korábban. A résztávos edzések nem voltak annyira savasak, hanem inkább mondjuk lassabbak, de akár több is volt belőlük, a hosszabb futásoknál is növekedtek a kilométerszámok, ami nyilván a maratonfutás velejárója.

Ki kellett lépnem a komfortzónámból, már csak amiatt is, mert bekerültem egy olyan csoportba, ahol németül beszélnek. Akkor kezdtem németül tanulni, és sajnos még most sem vagyok annyira jó, mint amennyire szeretnék, de bekerültem egy teljesen más közegbe, egy külföldi csoportba. Nyilván angolul is teljesen jól megértjük egymást, de ez már önmagában érdekes lépés volt.

Ami a legfontosabb: közelről láttam, hogy milyen eredményeket érnek el a futók, és elkezdtem elhinni, hogy én is elérhetem ezeket. Miért ne? Ez a csoport felemelt engem. Idén is voltunk edzőtáborban Dél-Afrikában, ott volt például az edzőmnek a felesége, Katrin Dörre-Heinig, aki olimpiai bronzérmes és nyert sok major maratont, a saját korának nagyon meghatározó futója volt. Látom, hogy milyen munkát kell megcsinálni, és én azt szívesen megcsinálom.

Wolfgang mondta nekem, hogy nagyon tehetséges vagyok és nagyon jól edzek. Most nyáron olyat is mondott, amikor Livignóban voltunk edzőtáborban, hogy ha ő tíz éve edzene engem, akkor már 2:20-on belül futnám a maratont. Ez amúgy most még nyilván messzinek tűnik, de amikor azt mondja neked az edződ, hogy meg tudod csinálni, akkor te is elhiszed. Nincsen varázslat, nem kell semmi extrát csinálni. Egy nagyon jól felépített edzésmódszer kell, jó edzéstársakkal, akik húznak, akikkel motiváljuk egymást, és el lehet jutni magas szintre.

Biztosan nem. Ez tanulási folyamat is volt nekem, mert az elején úgy éreztem, hogy én vagyok itt a kis magyar, a kívülálló. Nem tudtam, mit gondol rólam Wolfgang, nem tudtam, hogy én most itt mit csinálok, de aztán egyre-egyre látszott, hogy kezd működni a dolog. Tavaly azt mondta, hogy csak akkor indulhatok a frankfurti maratonon, ha 2:30-on belüli időt érez bennem. Ez brutál jó idő így elsőre. Voltak pillanatok a pályafutásom során, amikor egy ilyen siker nagyon messzinek vagy akár elérhetetlennek is tűnt, és akkor jön egy ember, aki foglalkozik velem, aki okos, ért hozzá és el fog juttatni engem valahova. Nem tudtam, hogy egyből, vagy ilyen hamar, ilyen magasra, de amikor Frankfurtban futottam a 2:28-at, úgy éreztem az eredményből, hogy nekem tényleg nincs mit gondolkoznom, tudja, hogy mit kell csinálni.

A három közül az első volt a legnehezebb, a frankfurti. Ott 36 kilométer körül irgalmatlanul elkezdtek görcsölni a lábaim, a vége nagyon nehéz volt. Nyilván azért is, mert a leghosszabb távom addig 35 kilométer volt, szóval a szervezetem kapott egy sokkot a végén. Ott úgy volt, hogy maradjon két lábam és érjek be valahogy a célba, mondjuk ott nagyon melegünk is volt. Koppenhága közepes futás volt, nagyon egyenletesen futottunk végig, nem volt igazi versenyhelyzet, mert volt egy srác, akivel gyakorlatilag végig tudtam futni az egészet. Visszaigazolás volt, hogy jó úton vagyunk és nem volt megborulás, mint Frankfurtban.

Birmingham, az Eb volt a legkönnyebb a háromból, ahol úgy futottam, hogy az órát egyáltalán nem néztem. Nagyon sok szint volt a pályában, és ahogy a finn Vainio utáni bolyban futottam, folyamatosan váltogatták a tempót a többiek. Belefutás, visszaengedés, olyan volt, mint egy fartlekedzés. Ott voltam a legjobb állapotban, 38-39 kilométernél éreztem, hogy a végét is meg tudom csinálni, sokkal jobban, mint Koppenhágában vagy Frankfurtban. Szabó Nóri, aki végül negyedik lett, nagyon jó, egyenletes, saját tempót diktált, nagy elismerés neki. Én inkább versenyeztem a többiekkel végig, és elég sok energiát felemésztett, hogy váltogattam a tempót, mert nem akartam lemaradni.

Szerencsére jó volt, hogy ezt így elbírtam, de minden maraton tanít. Amikor majd lefutom a sokadikat, akkor is azt fogom mondani, hogy most is tanultam, mert ez egy olyan táv, ami szerintem az alázatra tanít. Itt nem lehet szórakozni, ez megbosszul mindent, hogyha nem veszed komolyan vagy nem tiszteled eléggé a távot. Pozitív, hogy előre tudok lépegetni, és egyáltalán nem számítottam arra, hogy Birminghamben egyéni csúcsra tudok futni. Remélem, Varsóban egyenletes futással tudok majd haladni, és a végét kicsit meg tudom futni, mert ez lenne az optimális egy jó időre.

Nagyon. Akadályon volt, hogy kellett helyet csinálni, például ha a vizesárokban nem volt hely, akkor menni kellett, és nyilván nem szabad a többieket feltartani, csak jól kell megtalálni azokat a részeket, ahol be lehet vágni a másik ívre vagy ilyesmi. Egyébként nem szeretek veszíteni társasjátékban sem. Néha próbálom levetkőzni ezt a kompetitív személyiségemet, hiszen maratonban iszonyatosan türelmesnek és taktikusnak kell lenni, nem kell emberkedni. Pozitív, hogy a pályán megtanultam, hogyan kell versenyezni, hogyan kell beállni valaki mögé, hogyan kell hajrázni, ezeket a tapasztalatokat például Birminghamben nagyon jól elő tudtam venni a végén.

Nem akartam nagyon beleragadni a sikerbe. Fantasztikus dolog számomra az Eb-ezüst, de én ezzel a lendülettel azt éreztem, hogy akkor itt a lehetőség, hogy még többet dolgozzak és még magasabbra juthassak. Imádom, amit csinálhatok, ahogy már mondtam, nagyon szeretek edzeni, és ezzel az ezüstéremmel kaptam egy megerősítést, hogy oké, jó vagyok, megcsinálhatom. Újabb, nagyobb célokat tudok megfogalmazni, mint korábban, és várom, hogy elérjem ezeket. Ott van előttem akár az olimpiai kvóta megszerzésének lehetősége, akár az olyan versenyek, mint a mostani félmaraton volt, ahol jó időket lehet futni. Szerencsémre az edzőm megmondja, hogy mit kell csinálni hozzá, bennem pedig nagy a lendület és a motiváció.

Igen, vicces párosítás, hiszen Balázs 800 méteren versenyzett, én pedig most ugye a leghosszabb futószámot képviselem. Nagyon büszke rám, nagyon örül a sikeremnek. Már nem élsportolói szinten fut, de azáltal, hogy a nevemben ott Vindics, olyan, mintha mindig ketten futnánk. Ez annyira felemelő. Lassan már négy éve vagyunk házasok, nagy támasz nekem. Ő egy nyugodt ember, és nekem szükségem van arra, hogy ilyen háttérrel készülhetek. Hálás vagyok érte és szerencsés vagyok vele. Sokat segít az edzéseken is, van, hogy nagyon elfárad, hiszen belemegy 20×400-as edzésekbe, vagy amikor például 12×1000-eket futok, akkor ő 600-ig eljön. Ha 50 évig nem edzene, a gyorsaság akkor is megverne engem.

Igen. Szokták mondani, hogy ne mondjuk el az álmainkat, de én ki merem jelenteni: szeretném, hogy 2:20-on belül fussak maratont. Hogy ez az idő mire lesz elég világversenyeken, nem tudom, de azt gondolom, hogy akár bármire, hiszen mindig az adott verseny fogja hozni a szituációt. Szeretnék olyat alkotni, amit mondjuk senki nem várna, és tényleg csak azt kívánom magamnak, hogy legyek egészséges, és szépen készülhessek, edzhessek. Ha ez összejön, akkor azt gondolom, hogy még messze a vége.