Elnavigálták verseny közben, munka és tanulás mellett is csodát tett a vb-n a maratonfutás magyar királynője, Szabó Nóra

Miután láttam a teljes eredménylistát, azóta csak azon kattogok, hogy miért nem 12. ez a 15. hely... sokat tanultam a versenyből, utólag azt mondom, hogy lehetett volna bátrabban is futni. Persze, utólag okosabb mindig az ember, de tudom, hogy a 14. hely biztosan meglehetett volna, mert nem is jutott eszembe rögtön, miután célba értem, hogy elnavigáltak 20 kilométernél. Nagyjából 80 métert biztosan elmentem, utána satufék, visszafordultam és próbáltam újra felvenni a ritmust, de azért elvesztettem jó pár másodpercet. Az is sokat segített volna, ha mondjuk ott van az edzőm, és tudja mondani, hogy hányadik helyen állok vagy még hány embert tudok megfogni esetleg, de sajnos nem jöhetett ki, úgyhogy nem is tudtam, hol állok helyezésben. Ezzel együtt a 15. hely teljes meglepetés, tényleg el sem hittem, hogy biztosan az én nevem szerepel a 15. helyen, vagy biztos jól mérték-e az időt, a távot. Természetesen nagyon örülök neki, mert a top 20-as, top 25-ös helyezést céloztuk meg – nem tudtam 100%-ban elhinni, hogy a top 20 sikerülhet, pláne az időjárási körülményeket figyelembe véve.

Nem igazán szeretem a meleget, az ideális hőmérséklet 7-8 fok, az a kedvencem. Igazából nem is az volt a baj, hogy nagyon meleg volt, hanem a páratartalom. Ha kiléptem egy épületből, úgy éreztem magam, mint egy fóliasátorban, körülbelül harapni kellett a levegőt. Tokió előtt egy hétig Tocsigi prefektúrában voltunk egy akklimatizációs táborban és ott is borzasztó meleg volt, nagyon sütött a nap. Volt egy olyan edzésem, amit úgy csináltam meg, hogy reggel 8 órakor már 30 fok fölött járt a hőmérséklet, a hőérzet pedig 40 fok körül. Ott teljes pánikban voltam, az utána lévő napokban nagyjából csak sírtam, hogy hát én ezt vajon hogyan fogom megcsinálni.

Ugyanúgy 13 hét volt, mint akkor, vagy mint általában egy maratoni előtt. Nem csináltunk semmit másképpen vagy különösebben – nem mentünk ki délben edzeni, nem edzettem gőzkabinban, mint több ellenfelem is, mert én azt gondolom, hogy erre az időjárásra nem nagyon tud felkészülni az, aki nem ebben a közegben él. Ugyanúgy edzettem, ahogy máskor. Óriási szerencsénk volt a versenyen, hogy nem sütött a nap, mert akkor még több megborulás lett volna.

Igen. Nagyon figyelni a hűtésre. Még soha nem ittam ennyit versenyen, pláne maratonon – most minden frissítőponton ittam, úgyhogy körülbelül 15 kilométertől már olyan volt, mintha úszóversenyen is lennék. Annyira tocsogott a cipőm a vízben, hogy már azon aggódtam, nehogy azért kelljen feladnom, mert lejön a bőr a lábamról a súrlódás miatt. Emellett valóban elbírtam volna gyorsabb tempót is. Nem azt mondom, hogy nem kellett futni ezért az időért, de nem haltam bele annyira. A satufékes megfordulásnál még a zoknim is teljesen elcsúszott a talpamon, de hála az égnek nem történt semmi komolyabb.

Nem feltétlen, mert például Kenya vagy Etiópia sem a legutolsó futóit küldi a világbajnokságra, és ott vannak a japánok, az amerikaiak, ők is nagyon erősek. Szerintem itt tényleg a helyezésekre kell rámenni, nem az időre. Mielőtt elutaztam Japánba, úgy készültünk, hogy az elmúlt sok-sok év világversenyeit tekintve 2:30-on belüli idővel biztosan be tudok jönni a legjobb húszba. A már említett edzés és a teljes pánik után beszéltem az edzőmmel, Berkovics Imrével, valamint a gyaloglók edzőjével, Rácz Sándorral, aki kint volt velünk, és újraterveztünk egy lassabb tempóra. A verseny előtti nap azt beszéltük, 3:35-ös kilométerekkel próbáljak menni, és hogyha jól érzem magam, akkor 30 kilométer körül kicsit futhatok gyorsabban. Ehhez ragaszkodtam, figyeltem a pulzusra is, hogy 170 fölé ne menjen. Ebből a szempontból elengedtem az időt.

Nagyon őszintén mondom, hogy igen. A 12. jobban is hangzik, és elérhető lett volna, ha tudom, hogyan állok. Teljesen elfelejtettem, hogy ha 35 körül jól érzem magam, akkor fussak jobban, mivel nem láttam magam előtt senkit. Hátranéztem, mögöttem sem volt senki, ezért úgy voltam vele, hogy jó ez a tempó, mert nem tudok kit megelőzni – miközben nem volt messze az előttem lévő három ember. Folyamatosan vártam azt, hogy mikor látom majd a többieket a frissítőponton – nem szabad úgy gondolkozni, hogy még 40 kilométer van hátra, még 30 van hátra, mert az fejben teljesen kikészíti az embert.

Remélem, van még hova fejlődni. Érzem, hogy még sokat ki tudok hozni saját magamból, mert a felkészülésem nagyon-nagyon jól sikerült. Hasonló szinten biztosan tudok futni, mint amikor a csúcsot futottam tavaly, Valenciában. Most először érzem azt, hogy legszívesebben már jövő héten futnék újra egy maratont. Annyira várom már a következőt, és annyira jó lenne, ha már itt lenne december és a valenciai maraton. Viszont a felkészülést is nagyon-nagyon szeretem, szeretek edzeni. Egy hét a pihenés minden versenyem után, most is így volt. Nyaralni évek óta nem voltam már, de majd egyszer eljutok oda is, ezzel nincs problémám. A célom az, hogy minél jobb időt tudjak futni, és mondjuk akkor, ha jövőre kijutok az Európa-bajnokságra, meglátjuk, milyen helyezésben lehet gondolkozni.

Vannak hullámvölgyek, nekem sem minden verseny sikerül úgy, ahogy szeretném. Ugyanaz lehet az előnyöm, ami talán a hátrányom is: későn, 23 évesen kezdtem el futni, így nem hajtottam ki magam vagy nem hajtottak ki az edzők. Az is fontos, hogy szeretek futni, nem kényszerből megyek és általában tényleg mindig van kedvem futni. Tudom, hogy ez most így furán hangzik, mert mindenki azt mondja, hogy biztos van olyan, hogy nincs kedvem, de nem. 40 fölött is vannak nagyon jó maratonfutók, akár 2:20-as időket is tudnak futni, úgyhogy szerintem ezt a műfajt nem lehet korhoz kötni. Biztos, hogy lesz olyan, amikor már én sem fogok tudni jobbakat futni, de nem tudom, hogy ez min múlik.

Nem tapasztalok semmi extrát, hogy most fáradtabb lennék, mint mondjuk tíz éve, de azért tíz éve teljesen másképp edzettem, hiszen akkor még edzőm sem volt. Ezáltal nem nagyon tudom mihez hasonlítani. Ha nem dolgoznék, meg mondjuk nem járnék iskolába mellette, akkor talán több időm jutna a regenerációra. Egy héten egyszer járok masszázsra, igazából ennyi a regeneráló kezelésem.

Sokszor én is megdöbbenek, hogy egyesek milyen időket tudnak futni, vagy hogyan tudnak átállni hirtelen 1500-ról maratonra és rögtön futni mondjuk egy 2:23-at. Az is elképesztő, hogyan készülnek egyszerre 1500-ra, 5000-re és maratonra, és hogyan képesek rettenet időket futni mindhárom távon. A cipős téma talán már túl van tárgyalva, szerintem nem csak ezen múlik. Százféle út vezet Rómába, úgyhogy ahány ember, annyi felkészülési módszer; van, aki abban hisz, hogy 200 kilométert kell futni egy héten, van, aki ezt megoldja 120 kilométerből is. Másnak a táplálkozásába, a dietetikájába nem látok bele, és én lehet, hogy rossz példa vagyok minden szempontból, mert nekem semmi nincs megszabva előre, hogy miből, mennyit, hogyan fogyasszak, nincs dietetikusom. Biztos, hogy ezzel is lehetne javítani a teljesítményemen a jövőben.

Nagyon jó hangulatú volt az egész, nagyon jól éreztem magam. A japánok vendégszeretőek, kedvesek, még soha nem fogadott minket ennyire lelkesen sehol senki, még a magyarok se. Egy szavunkba került, és bármit teljesítettek, segítettek. 2000 atléta egy helyszínen, óriási ebédlővel, ahol egyszerre ott lehetett mindenki. Az útvonal során is rengeteg szurkoló volt, a japánok imádják a maratonfutást, a stadionba való beérkezésem pedig egyszerűen tényleg fantasztikus volt.