Ördögi csapdában az atléták, akiket addigi karrierjük felrúgására kényszerítettek

A namíbiai úgy futja a 200-at, mint senki más korábban. A rajtja ugyan lassú, és dolgoznia kell az első néhány méterén, de utána beindulnak a lábai és sorra előzi meg az ellenfeleit. Az olimpián ötvennel a vége előtt még az ötödik helyen állt, végül azonban a második helyen végzett.

Brüsszelben 21.84-et futott szeptember elején, majd Zürichben 21.78-as U20-as világcsúcsot repesztett a Diamond League-döntőben. Mindezt úgy, hogy Mboma még csak a 18-at töltötte májusban. És úgy, hogy igazából csak július (!) óta koncentrál a 200 méterre.

Ha eltelik még egy kis idő, és javít a technikáján, nem kétséges, hogy meg fogja dönteni Florence Griffith-Joyner 21.34-es világcsúcsát. Ez ugyanakkor egyszersmind egy ördögi csapdát is jelent a számára. Ugyanis minél gyorsabban fut, annál több bizonyítékot szolgáltat azok számára, akik úgy vélik, tisztességtelen előnyökkel versenyez 200-on is. Francine Niyonsaba hasonló problémával néz szembe 5 ezer méteren.

Mboma kedvenc távja korábban a 400 volt, Niyonsabáé a 800, mindketten váltottak, amikor arra kényszerültek. Korántsem biztos azonban, hogy a történetnek itt vége van. Gondban van a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (WA), és gondban van mindenki, aki ennek az egész problémakörnek a tudományos, az etikai és a jogi vonatkozásait is figyelembe akarja venni, amikor véleményt alkot.

Caster Semenya eddig minden jogorvoslati kérelmével elbukott, melyekkel azt akarta elérni, hogy a nemzetközi szövetség tegye semmissé azt a rendelkezést, mely szerint 400 méter és egy mérföld között nem versenyezhetnek a természetesen magas tesztoszteronszinttel rendelkező nők. Csak akkor, ha gyógyszeresen viszik azt egy meghatározott szint alá.

A nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) arra jutott, hogy Semenyáéknak „biológiai okokból szignifikáns előnyük van” azokkal szemben, akik az ő rendellenességükkel nem rendelkeznek. Leegyszerűsítve: megállapították, hogy férfinak nem tekinthetők, ugyanakkor a szervezetük által termelt tesztoszteronszint meghaladja a nők szervezete által termelt mennyiséget.

A szakértők abban is egyetértettek, hogy ezek az atléták további előnyökkel is rendelkeznek, úgy mint „nagyobb sovány testtömeg, nagyobb szív, jobbb szívteljesítmény és nagyobb oxigénfelvevő képesség.”

A CAS ugyan elismerte, hogy a szabályozás diszkriminatív. Ugyanakkor szerintük ahhoz, hogy a normál tesztoszteronszintű nők fair versenyt vívhassanak, szükség volt erre, ezért megvédték azt.

Mboma riválisai közül néhányan, így Shaunae Miller-Uibo nem érti, hogy a korlátozások miért csak néhány versenyszámra vonatkoznak, miért nem, úgy ahogy van, az egész sportágra. Sokan azonban egyáltalán nem akarnak korlátozásokat. Ők megdöbbentőnek és ijesztőnek tartják, hogy arra köteleznek atlétákat, hogy gyógyszeres kezelésnek vessék alá magukat. Szerintük a sportnak el kellene ismernie, hogy a társadalom egyre inkább gender-fluid, azaz , hogy nem csupán két nem, a férfi és a nő létezik.

És akkor ott van még az ún. Tucker-paradoxon, amit Semenya jogásza vetett fel a CAS számára. „A szövetség szerint az az alapvetés, hogy a tesztoszteron előnyt ad a férfiaknak a nőkkel szemben” – mondta Ross Tucker proesszor. „Ez kétségtelenül igaz mondjuk a súlylökésben, ami kevesebb, mint egy másodpercig tart, de nem annyira a maratonfutásban, ami több ezer másodpercig. Annak, hogy a szabályozás a 400 méter és az egy mérföld közötti távokra vonatkozik, nincs semmi értelme. Nincs összefüggés a szövetség irányelvei és az általa meghatározott szabályozás között.”

Igaza van. A szövetség alapelvei még 2016 környékéről erednek, amikor az indiai sprinter, Dutee Chand kapcsán a CAS hozott egy határozatot. Kimondták, hogy a szövetség részéről diszkriminatív lenne, ha gyógyszerezésre köteleznék a természetesen magas tesztoszteronszinttel rendelkező valamennyi atlétát. Hacsak további bizonyítékok elő nem kerülnek.

Mivel a szóban forgó problémával küzdő atléták zöme 400-as és 800-as, a szövetség úgy döntött, ezekre a távokra koncentrál, plusz még az 1500-ra. A szabályozást egy kezdettől fogva sokat vitatott kutatásra alapozták, amiről azóta ráadásul kiderült, hogy félrevezető.

Az egész probléma még messze van a megoldástól. Ahogy például a CAS-jelentésből is kiolvasható a Semenya-ügyben, „itt összeegyeztethetőségi és versenyzési jogok állnak egymással szemben”.

„Másrészt azonban ott van a női sportolók joga is, akik szükségszerűen biológiai hátrányban vannak a férfi atlétákkal szemben. Joguk van ahhoz, hogy más női atlétákkal versengjenek a sikerekért” – áll a CAS jelentésében.

A szervezet egyébként nyitva hagyta a lehetőséget az atlétikai szövetség számára, hogy további versenyszámokat is korlátozzon. Mivel Semenya beadványa még folyamatban van az Emberi Jogok Európai Bíróságánál, ilyesféle szigorításra egy darabig még biztos nem kerül sor.

Ha azonban esetleg sor kerül, akkor a világ legjobb sportjogászai ismét akcióba léphetnek.

via The Guardian