Bahamai arany, amerikai betli és egy óriási visszatérés 400 méteren

Érdemes azokkal kezdeni, akik nem jutottak döntőbe, pedig talán ott lett volna a helyük. Közülük a legnagyobb név a címvédő és világcsúcstartó Wayde van Niekerk. A dél-afrikai a szám egyeduralkodója volt 2017-ig, és talán ma is az lehetne, ha nem jön közbe egy, a karrierjét veszélyeztető, vagy tán kettébe is törő banális sérülés.

Van Niekerk 2017 októberében egy jótékonysági rögbi meccsen elszakította az elülső keresztszalagját. Műtét és egy nagyon hosszú rehabilitáció várt rá, és bár 2019 óta újra versenyezget, korábbi formáját nem nyerte vissza. Az idén voltak biztató jelek, ám az elődöntő a végállomást jelentette számára, ráadásul úgy, hogy az idei legjobbjától is bő fél másodperccel elmaradt.

A döntő másik számottevő hiányzója a mindössze 20 éves amerikai Randolph Ross volt, aki pedig 43.85-tel a leggyorsabb volt idén. Talán a formaidőzítés nem sikerült jól, esetleg a rutintalanság volt az oka, mindenesetre már az első körben búcsúzott a versenytől.

Iszonyú szoros döntőre volt kilátás, ugyanis alig több, mint egy másodperc volt a különbség az elődöntő leggyorsabbja és a nyolcadik helyen kvalifikáló futó között. Ketten fértek be 44 másodperc alá, a 2012-es olimpia győztese, a hosszú idő után újra kiváló formát mutató grenadai Kirani James, valamint a dohai világbajnokság ezüstérmese, a kolumbiai Anthony Jose Zambrano.

Meggyőző volt még a 2019-es világbajnok bahamai Steven Gardiner, aki az egész szezonban jól futott, hisz hat versenyéből ötöt megnyert, köztük a székesfehérvári Gyulai Memorialt is.

Az amerikai különítmény, ugyan Ross kiesésével nem teljes létszámban, de azért küzdött, hogy újra az övék legyen a szám olimpiai aranyérme. A 2012-es londoni játékok előtt ugyanis ők dominálták ezt a számot. Erre annak a Michael Normannek volt a jobb esélye, aki rendkívül meggyőzően versenyzett a szezonban, ő győzött többek között a dohai Diamond League-versenyen is.

Honfitársa, Michael Cherry elődöntős ideje nem volt ugyan extra, de nyerte a futamát, úgyhogy komoly kérdés volt, mennyit adott ki magából. Befért még a döntőbe a botswanai Isaac Makwala, a holland Liemarvin Bonevacia és a jamaicai Christopher Taylor is.

Norman mindent föltett egy lapra, egyértelműen ő kezdett ugyanis a legerősebben kinn a nyolcason. Belül a négyesen James volt az, aki hasonló taktikát választva vele tartott. Gardiner és Zambrano a második, de még inkább a harmadik százon érkeztek meg melléjük.

Az utolsó százra úgy fordultak rá, hogy úgy tűnt, a várakozásaink igazolódnak, és iszonyú szoros befutóra számíthatunk. Voltak ugyanis legalább öten, akik közül nagyjából bárki nyerhetett volna.

Persze, ahogy az 400-on lenni szokott, az utolsó száz döntött el mindent. Ennek megfelelően az erős kezdők, Norman és James, kezdték elgörcsölni a végét. Gardiner volt az, aki végig laza tudott maradni, borzasztó könnyedén mozgott, és az utolsó ötvenen mindenkit faképnél hagyott, és tulajdonképpen simán győzött.

Zambarnónak is maradt tüdeje és lába a végére, így bejött másodiknak, James pedig végül ’csak’ harmadik lett az egyéni csúcsot futó, kevésbé neves amerikai, Cherry előtt. Normannek pedig be kellett érnie az ötödik hellyel.

Az amerikaiak tehát nemhogy nem hódították vissza a trónt, de még érmet sem nyertek. Gardiner győzelme nem meglepetés, maximum a különbség, amivel lenyomta a többieket.

Zambrano nyilván örült az ezüstnek, James bronzát pedig két oldalról is nézhetjük. Látva azonban az arcát, azt, ahogy elérzékenyült, tekinthetjük ezt egy megnyert bronznak a sokéves megpróbáltatás után.

És talán nem is azért kezdett be olyan nagyon, hogy mindenáron nyerjen, persze nyilván az lett volna az álmai netovábbja. Hanem sokkal inkább, hogy végre újra dobogóra állhasson, ami sikerült is neki.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az olimpia legfontosabb híreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.