Egy személyes történet következik, melyhez hasonlót bizonyára sok magunkfajta hobbifutó megtapasztalt.

Elcsigázva érkeztünk a 2012-es Maratonfüred távjának második felére, melyet a szervezők megspékeltek néhány emelkedővel. Úgy éreztük, fogytán az erőnk. Pedig felkészültünk rendesen.
Iszonyú meleg volt, húszon pár fok. Ezt főleg ahhoz képest éreztük soknak, hogy március közepén jártunk. Meg benne volt az is, hogy pár héttel korábban még térdig érő hóban róttuk a kilométereket.
Atlétika
Semenya még mindig túl gyors – letartóztatták gyorshajtásért
20 ÓRA
A cél, Balatonfüred és a Tagore sétány akkor épp rettenetesen távolinak tetszett. Ráadásul a szervezők úgy gondolták, felzavarnak minket néhány környékbéli emelkedőre is. Nem, mintha a part menti bicikliút ne lett volna már önmagában is kellőképp kimerítő.
Sokan álltak az út mellett. Biztatták a kedvesüket, a barátaikat, az ismerőseiket. A tömegből azonban hamar kitűnt valaki, aki nagy, széles, energikus gesztusokkal buzdította az önmagukkal éppen keserves küzdelmet vívó futókat.
Ő volt Saci néni. A lábunk kezdett beállni, a tüdőnk oxigént szomjazott, a kiszáradt szánk csattogott a sótól, de a szemünk így is kiszúrta őt. Távolról nézve nem maguk a mozdulatai voltak jellegzetesek, hanem az energia, ami áradt belőle. Az életerő, amit ontott magából. Az aura, ami körülvette őt.
A következő, nagyjából száz méteren belé kapaszkodtunk. Abba a szeretetbe, amit ott ő adott nekünk. Tudjuk, ez így nagyon fellengzősen hangzik, pláne egy olyan világban, amelyben lejárattuk és elhasználtuk, kiüresítettük már ezt a szót. De egy olyan valakiről, aki ezrekbe, tízezrekbe akart és tudott is lelket önteni, igenis mondjuk ki, hogy tudott valamit a szeretetről.
Az egésznek volt egy nagyon különös kettőssége. Egyrészt úgy éreztük, hogy csak nekünk drukkol, csak minket biztat, csak értünk jött ki aznap a Balaton partjára. Másfelől viszont pontosan tisztában voltunk azzal is, hogy jó eséllyel mindenki ugyanezt érzi. A belőle áradó lelkesítő erőnek nem volt határa, jutott belőle mindenkinek, és mi szívtuk is magunka. Szükségünk is volt rá rendesen.
Ahogy egészen közel értünk hozzá, egy pillanatra még a tekintetünk is találkozott. Ez most megint nagyon pátoszos lesz, de olyan tűz, olyan hit és erő volt a szemében, amit addig kevésszer láttunk és éreztünk. Ott volt benne, hogy tudja, most szar, meg fáj, meg sajog, de nyomjuk tovább, mert a végén jó lesz.
És a végén tényleg jó lett. Tudtuk mi ezt belül persze, de ez az energialöket akkor, ott nagyon kellett. Úgy hisszük, mindenképp végigcsináltuk volna, de abban a pillanatban a bizonyosság melengető érzése járta át kissé meggyötört testünket.
Saci néni a félmaratonról mondta mindig, hogy ’a legyőzhető távolság’. Vagyunk jó sok ezren ebben az országban, akik neki köszönhetően elhittük, legyőzhető az előttünk álló akadály, teljesíthető a ránk rótt vagy általunk választott kihívás.
Mindent köszönünk, Saci néni!
Atlétika
Csirkelábnak csúfolták, idén meglehet a tizedik olimpiai érme
12/05/2021 12:46
Olympic Games
A többször is elmeszelt sprinter aranyéremért megy Tokióba
11/05/2021 14:28