Halálos ítélet vagy legyőzendő akadály? – a világbajnok vallomása a betegségéről

Publikálva 20/11/2021 - 14:37 GMT+1

Kori Carter, a 2017-es londoni atlétikai világbajnokság 400 gátas bajnoka néhány hónappal ezelőtt olyasmivel szembesült, amire álmában sem gondolt volna. Nem volt energiája, a látása homályossá vált és folyamatosan az ájulás kerülgette. Egy ponton elkerülhetetlen volt az orvosi vizsgálat, ami kiderítette, mi is van a háttérben.

Kori Carter holt Gold über 400 m in London

Fotó: SID

A világbajnoknő élete gyökeresen megváltozott három hónappal ezelőtt, ő azonban a régi, tele van elszántsággal és ambícióval. A történetét ő maga meséli el.

Akik ismernek, tudják, hogy alapesetben tele vagyok energiával, egyfolytában pörgök, az a fajta ember vagyok, aki a falról is visszapattan.

Párizs 2024

Ki lehet-e hagyni az olimpiai csapatból a két legnagyobb élő maratoni futót?

Tegnap - 20:24

Az elmúlt néhány hónapban azonban a dolgok megváltoztak.

Volt olyan, hogy szinte egész nap aludtam. A délutáni szunyókálás akár öt-hat órára is nyúlt, mert a testem egész egyszerűen követelte ezt magának. Voltak napok, amikor egyszerűen képtelen voltam végigcsinálni azt az edzést, ami amúgy rutinszerű volt a számomra. Napok, amikor folyton az ájulás kerülgetett, a látásom homályossá vált, az energiaszintem pedig a béka segge alatt volt.

Hogy miért? Mert cukorbeteg lettem.

Nagyjából három hónappal ezelőtt diagnosztizálták a betegséget nálam. Abban az időben napi videókat csináltunk a barátommal, Natasha Hastingszel, és az olimpia alatt nála vendégeskedtem.

Akkoriban tűnt fel, hogy folyamatosan pisilnem kell, állandóan szomjas vagyok, és soha nem érzem magam hidratáltnak, akármennyi vizet is ittam. Ráadásul iszonyatosan sokat ettem. Emlékszem, Natasha szülinapot rendezett a fiának, Liamnak, és kis túlzással az egész tortát betoltam.

Egy nap egy barátnőmmel, Sofiával beszéltem telefonon, és meséltem neki, hogy milyen gyakran kell pisilni mennem. Ő azt javasolta, hogy méressem meg a glükószintemet. Elmentem a helyi gyógyszertárba, vettem egy tesztet, és megcsináltam a parkolóban. A normál szint 70 és 150 között van, az én értékem azonban 600 fölött volt.

Weltmeisterin Kori Carter

Fotó: Getty Images

Ez egy olyan szint volt, ami a határán volt annak, hogy diabéteszes kómába essek. Apunak 2-es típusú cukorbetegsége van, úgyhogy amikor közöltem a családdal az értékemet, csak annyit mondtak, irány a kórház.

Emlékszem a telóm lemerülőben volt, ráadásul baromi éhes voltam, úgyhogy ahelyett, hogy egyenesen a kórházba siettem volna, még hazamentem. Ez nem volt túl jó ötlet.

A sürgősségin aztán kiderült, hogy 1-es típusú cukorbetegségem van.

Ezt gyakran hívják fiatalkori cukorbetegségnek is, és genetikai eredetű. A betegség hátterében az áll, hogy a hasnyálmirigyem nem termel elegendő inzulint, azt a hormont, amely kontrollálni tudná a glükóz mennyiségét a vérben. Ez más, mint a 2-es típus, amelynél, ha eleget mozogsz és megfelelően táplálkozol, a folyamat visszafordítható.

A felismerés sokkoló volt, de utólag visszanézve így sok minden értelmet nyert.

Nem tudják megmondani, mikor alakult ez ki nálam, de én így, utólag már tudom, hogy megvan egy jó ideje. A vércukorszintem, melynek értke normálisan 5-6 körül van, 12 volt.

Kori Carter siegt vor Muhammad und Hejnova

Fotó: Getty Images

Arra is rájöttem, hogy ezért kellett, hogy az edzéseken kéznél legyen valami harapnivaló, ugyanis elég gyakran az ájulás határán voltam.

Ha az ember cukorbeteg, a vércukorszintjét folyamatosan követnie kell. Eleinte az ujjamat kellett szúrkálnom naponta többször, hogy hozzájussak egy csepp vérhez, egy ideje azonban már van egy vércukormonitorom a hasamon, amely ötpercenként méri, amit kell.

A betegségemet és a terápiát is jelentenem kellett az Amerikai Doppingellenes Ügynökségnek. Naponta négyszer kell inzulint beadnom magamnak, de remélem, hamarosan kapok egy inzulinpumpát. Nem irtózom a tűtől vagy ilyesmi, de azért nem olyan nagy buli, hogy használnom kell.

Élsportolóként soha nem kellett gyógyszert szednem semmire, de amikor a látásommal gondok lettek, nagyon megijedtem. Szerencsére azóta újra minden rendben a szememmel.

Az első néhány hónap kemény volt a számomra, de ahogy általában, a humor most is sokat segített. Szépen lassan megbékéltem a betegségemmel.

Cukorbetegként nagyon oda kell figyelned a napi rutinodra és a táplálkozásodra, de sportolóként tulajdonképpen egész életemben ezt csináltam. Nem tudok rajta változtatni, úgyhogy nem leszek szomorú vagy dühös miatta.

Kori Carter

Fotó: AFP

Lehet, hogy később majd jön egy idegösszeroppanás, de most azt mondom, oké, alkalmazkodom ehhez a helyzethez, hisz nem vagyok életveszélyben.

Az elmúlt hónapokban nagyon sok atlétával beszélgettem, akik diabétesszel élnek, edzenek és versenyeznek. Az egyik, aki segített, Katie Hall volt, aki egyetemi bajnok távolugró volt és szintén 1-es típusú cukorbetegsége van. De a főiskoláról is van néhány barátom, akik ezzel küzdenek; mindenki nagyon segítőkész volt, és tanácsokkal látott el engem.

A táplálkozást illetően az egyik legnagyobb változás, hogy csökkentenem kellett a szénhidrátbevitelt, ami nem akkora gond, mert sosem voltam édesszájú. Ami kicsit szívás, hogy a gyümölcsökkel is vigyáznom kell, azokat ugyanis imádom.

Szerencsére azonban nem volt szó hatalmas változtatásokról.

Nem vagyok az a fajta, aki nagyon komolyan vesz dolgokat, de ha az alábbi tünetek jelentkeznek, akkor muszáj lesz, és akkor irány a kórház. Tehát, ha gyakran kell pisilnem, ha farkaséhes vagyok, és ha folyamatosan szomjas. Ezek intő jelek.

Mivel a diabétesz egy vérrel kapcsolatos betegség, az egész szervezetet érinti. Úgyhogy a célom az, hogy mindent az ellenőrzésem alatt tartsak.

A legfontosabb, hogy a vércukorszintem a hatérértékek között legyen. A rajtam lévő monitor végzi a dolgát és jelzi nekem, ha beavatkozásra van szükség.

Most azon dolgozom, hogy a táplálkozást hozzáigazítsam a mozgáshoz. A kardió például lefelé, az erősítő edzések és a sprint azonban felfelé viszik a vércukorszintem. Most tehát azzal egyensúlyozok, hogy hogyan tudom fenntartani az edzésmunkát úgy, hogy közben ne kerülgessen az ájulás.

Kori Carter

Fotó: AFP

Az én számomban, 400 gáton nehéz balanszírozni, hisz egy sprinttávról van szó, de azért az állóképességnek is komoly szerep jut.

A szezon elején egy sérülés miatt le kellett állnom az edzésekkel, néhány hónappal később pedig kiderült, hogy cukorbeteg vagyok.

A történtek fényében, lehet, hogy ezzel szerencsém volt. Jobb, hogy nem futottam, amikor kiderült a dolog, mert a testem így magához tudott térni a sokkból, és volt idő arra, hogy bizonyos dolgok a helyükre kerüljenek.

Nehéz most mindennel egyensúlyozni, de a legfontosabb az, hogy mielőtt újra elkezdek teljes gőzzel edzeni, az energiám és a vércukrom kontroll alatt legyen.

Türelmes vagyok magammal, adok elegendő időt a testemnek, hogy ráérezzen az új helyzetre.

A körülmények nem ideálisak, de végül is, nem a pályafutásom halálos ítéletéről van szó. Ez csak egy új dolog, amivel meg kell birkózni, egy új akadály, amit át kell vinni.

via Spikes

Atlétika