Az újságírók nem lovak, hogy kockacukorral jutalmazzák őket

Ugyan lassan három évtizede közvetítek atlétikát az Eurosporton, ez a történet azonban nem rólam szól.

Ha rólam szólna, akkor biztosan nem írnám meg, akkor bőven beérném azzal a pár mondattal, amit annak a bizonyos podcastnak az elején elmondtam.

Ami miatt azt gondolom, írni kell erről az egészről az az, hogy itt korántsem valamiféle pitiáner személyes bosszúról, egyedi esetről volna szó, vagy legalábbis nem csak arról. Az elmúlt 13 évben mindennapossá vált, hogy sportklubok elnökei, sajtósai, versenyszervezők afféle jutalomfalatként tekintenek egy-egy interjúlehetőségre, akkreditációra, amivel megjutalmazzák azokat, akikkel jó viszonyt ápolnak. Értsd: megjutalmazzák azokat, akikkel egy politikai oldalon állnak.

Ez azonban nem így működik. Még egy kizárólag piaci alapon működő szervezet/rendezvény esetében sem feltétlen, de ott még az ember esetleg tudna legyinteni, hogy mindenkinek joga van úgy tönkremenni, ahogyan csak akar. Ilyet – mármint piaci alapon működő sportegyesületet vagy rendezvényt – ma Magyarországon azonban alig találni. Ha találni egyáltalán.

Elég belepillantani pár perc erejéig a Gyulai Memorial versenyeibe, megnézni, kik „vásároltak” a pályaszéli hirdetésekből, milyen szervezetek vannak rajta a szponzorfalon, és máris tisztán látszik: a versenyt, mint ahogyan a hozzá hasonlókat ma Magyarországon valójában az adófizetők finanszírozzák. A piaci alapú szponzoráció megszűnt – vagy tán ki sem alakult sohasem. A sportrendezvények, sportklubok üzemeltetői nem érdekeltek abban, hogy jól végezzék a munkájukat, hogy normális sajtókapcsolatokat tartsanak fenn például, mivel a bevételeik nagysága ezektől a tevékenységektől teljesen független.

Csak a Gyulai Memorialra sok százmillió adóforint megy el évente, a versenysportra pedig több milliárd. Ez az irdatlan mennyiségű pénz sokakat a végletekig elkényelmesített, mivel megszakadniuk azért a pénzért egyáltalán nem kellett: csupán meg kellett győzniük egy minisztériumot vagy más költségvetési szervet, amelyik vagy utalt, vagy leszólt egy baráti cégnek – melynek a bevételei javarészt valamiféle közbeszerzésből származnak –, hogy szálljanak be ők is a buliba. Esetleg mindkettő. Innentől fogva pedig sokan – klubigazgatók, versenyszervezők – úgy viselkednek, mintha ez a pénz már legalábbis a sajátjuk lenne.

Mégis, ez a pénz az alapja annak a fajta hatalmaskodásnak, mely oda vezet, hogy néhányan úgy hiszik, joguk van eldönteni, ki az, akit odaengedhetnek egy rendezvényre, versenyre, és ki az, akit nem. És persze azt engedik oda, aki majd jót ír, aki eddig is jót írt, aki majd kedveset kérdez. Aki mondjuk nem kellemetlenkedik.

Persze nem vagyok vak, ebben az országban élek már 52 éve, tudom, hogy mekkora kultusza van az ingyenjegynek. Tudom azt is, hogy akadtak kollegák, akik sokat tettek azért, hogy a rendezvény vagy versenyszervezők ingyenélőkként tekintsenek rájuk. És igen, én is úgy gondolom, hogy az az újságíró igényeljen akkreditációt, aki dolgozni megy, aki pedig szórakozni, az vegyen jegyet. Bármiről legyen is szó, koncertről, Európa-liga-döntőről vagy akármi másról. Azt azonban látni kell, hogy itt két külön történetről volna szó:

Tudtam volna én is jegyet venni, nem kellett volna feltétlen megnéznem a versenyt az M4 Sporton, mint ahogyan azt a szervezők a visszautasító levelükben szívélyesen figyelmembe ajánlották, ám ha jegyet veszek, aligha tudtam volna dolgozni. Nem tudtam volna beszélni a versenyzőkkel, nem tudtam volna tölteni a laptopomat, amennyiben szükséges, és a többi.

És nem utolsósorban: fizetnem kellett volna azért, hogy dolgozhassak. Ilyen is fordult már elő sokaknak az életében, az enyémben is, még olyan is előfordult, hogy örömmel tettem, de ott, ahol ennyire nyilvánvalóan érződik a megtorlás szaga, ott az ilyesmi fel sem merülhet.