Aki kiváltságos sportoló, ne is álljon ki semmiért, csak fogja be a száját?

Publikálva 16/10/2021 - 10:52 GMT+2

A négyszeres olimpiai bajnok sprinter, rádiós, egy dokumentum-podcastsorozat elindítására készül, melyben olyan sportolókkal beszélget majd, akik szót emeltek a társadalmi igazságtalanságok ellen.

Michael Johnson in 2017

Fotó: Reuters

Michael Johnson még egyéves sem volt, amikor Tommie Smith és John Carlos kesztyűs öklükkel a levegőbe csapva álltak ki a feketék polgárjogi mozgalma mellett az 1968-as olimpián, Mexikóvárosban.

Sorsfordító pillanat volt ez, hisz ez volt az első alkalom, hogy két sportoló véleményt formált és nyíltan kiállt egy általuk fontosnak tartott ügy mellett. Ráadásul úgy, hogy tudták, az akciójukkal csúnyán megüthetik a bokájukat.

Johnson úgy nőtt fel, és kivételes karrierje, mely végül négy olimpiai aranyéremben csúcsosodott ki, úgy indult el, hogy kezdetben szinte semmit sem tudott elődei bátor, forradalmi tettéről. Tinédzser évei végén kezdett csak utánuk olvasni. Érthető módon elsősorban Smith pályafutásának, aki maga is a 200 és a 400 méterre specializálódott.

Párizs 2024

Duplantis mintha az első olimpiájára készülne, tovább feszegetné határait Párizsban

Tegnap - 16:52

Miközben Smith lépéshosszát tanulmányozta, eljutott az 1968-as olimpiáig, és megismerte a vakmerő tett történetét. Belül mérhetetlen tiszteletet érzett irántuk, amiért bevállalták a döntést, annak ellenére, hogy az komoly kockázatokat rejtett a számukra.

„Rendkívül érdekes volt számomra erről olvasni” – mondta Johnson. „Megpróbáltam beleképzelni magam az ő helyzetükbe, és eltűnődtem, vajon nekem meglett volna-e a bátorságom, hogy megtegyem, amit ők megtettek.”

„Én ekkor még csak főiskolás sportoló voltam, és az volt az álmom, hogy olimpiai bajnok legyek. Ekkor ismertem meg a történetüknek azt a részét, ami a kiállásuk után következett. Megbüntették őket, nem kaptak munkát, megvetéssel és gyűlölettel néztek rájuk, és halálos fenyegetések érték őket.”

Johnson ezen emlékei hatására indítja el új podcastsorozatát, ’Defiance’, azaz ’Ellenállás’ címmel. Híres és kevésbé ismert történeteket elevenít fel, melyekben a sportolók forradalmi változásokat elindító kiállásokat tettek. Smith és Carlos, Billie Jean King, Colin Kaepernick, Muhammad Ali - hogy csak néhány példát említsünk.

Sportolóként Johnson nem igazán volt ismert aktivistai tevékenységéről. Néhány példától eltekintve, mint amilyen a dél-afrikai fajüldözés elleni kiállás volt, nemigen nyilvánult meg politikai kérdésekben. A ’90-es években a politika és a sport metszéspontjai nem is voltak olyan látványosak, mint napjainkban.

Hall of Fame : Atlanta - Michael Johnson

Fotó: Eurosport

Két évtizeddel a pályafutásának vége után, a közösségi média egyre nagyobb térhódítása megértette vele, hogy érdemes volna kihasználnia a platform adta lehetőségeket. Aztán jött egy tragédia, ami megadta számára a végső lökést. Ahmaud Arbery meggyilkolásáról van szó, akinek az életét három fehér férfi vette el 2020 februárjában, Georgiában, kocogás közben.

„Ez volt az első alkalom, amikor komolyan eldöntöttem, hogy használni fogom a közösségi médiát, hogy szót emeljek az ügyében, hogy kiálljak mellette, és valamilyen módon támogassam a családját. Az én időmben még csak a televízió volt, és akkor nem számított, hogy az ember az igazságosság mellett emel szót, vagy csak a saját brandjét építi.”

Johnson sosem értette, hogy a sportolók miért kapnak jóval több negatív kritikát a többi hírességhez képest a szókimondó megnyilvánulásaikért, az emberjogi vagy politikai kérdésekben való kiállásaikért. A kritizálók kiindulópontja általában az volt, hogy rengeteg fekete sportoló van jelen a major sportágakban.

„Sok ember úgy gondolja, hogy érezzük magunkat szerencsésnek, hogy olyan helyzetben vagyunk, amilyenben. És elégedjünk is meg ennyivel.”

„Hiszen, ha kisebbségben élsz az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, és közben profi sportoló vagy, akkor dollármilliókat keresel és remek életed van. Olyan életed, amit hagyományosan a fehérek számára tartottak fenn.”

„Ebben a helyzetben szerencsésnek kell érezned magad. ’Ha pedig így van, hogy jössz ahhoz, hogy szót emelsz bármi ellen is? Hogy merészeled ezeket a felületeket ilyesmire használni? Hogy merészeled mindezt ellenük fordítani?’”

Általában ilyen és ehhez hasonló az érvelés a fekete élsportolókkal szemben.

Olympic Momentum: Michael Johnson 1996

Fotó: Eurosport

Miközben annak idején őt egy kellemes, simulékony fekete embernek tartották, mostanság olyan telefonokat kap, amelyekben nemtetszésüket fejezik ki neki azért, mert véleményt nyilvánított bizonyos emberjogi kérdésekben.

A podacastsorozattal kapcsolatban is több negatív visszajelzésre számít, mint pozitívra. Szerinte azonban az a jövő, hogy a sportolók igenis kiállnak a számukra fontos ügyek mellett. Már most látszik, hogy ezek nem csupán üres megnyilvánulások, hanem valódi eredményt is el lehet velük érni.

„A WNBA kosarasait meg akarták büntetni azért, mert az erőszakmentesség mellett kiálló mezeket hordtak. A tiltakozásuk hatására azonban a bírságot ejtették. Aztán még tovább mentek, és részt vettek egy politikai kampányban is, amelyben szintén sikeresek voltak. A tiltakozásban erő van, a tiltakozás hatalmat adott a sportolók kezébe.”

Közben, ha megnézzük, mi zajlik az atlétikapályákon, azt láthatjuk, hogy korábban soha nem látott mértékben törnek előre a női sprinterek. Korábban soha nem látott érdeklődés tapasztalható a női sprintszámok iránt. Elaine Thompson-Herah és Shelly-Ann Fraser-Pryce ellopták a show-t a férfiaktól. Johnson szerint ez történelmi folyamatok eredménye, ami az atlétikán kívül is megfigyelhető.

„Nagyon sokáig lengett ki az inga a férfiak javára, és ezt sokan felismerték. Ha azt sulykolják az emberekbe, hogy a férfiak sportja érdekesebb, el fogják hinni. De ha egy ponton elkezded egyre inkább megmutatni a másik oldalt is, a nők sportját, akkor az is elkezd érdekessé válni. Egész egyszerűen azért, mert sokkal inkább láthatóvá válik, és a középpontba kerül.”

Johnson azt mondja, Thompson-Herah, Athing Mu és Karsten Warholm nyújtották a legextrább teljesítményt az idén. Szerinte most egy olyan időszakban élünk, amikor 400 gáton olyan kiváló eredmények születnek, hogy a 400 sík nem tudja vele felvenni a versenyt. Ne feledjük, Warholm és Sydney McLaughlin is világcsúccsal győztek Tokióban.

„Warholm és az ő egészen elképesztő futásai, valamint Rai Benjamin, aki szorosan ott van mögötte, rendkívüli magasságokba emelték a 400 gátat. A férfiaknál egyértelműen ez lett a domináns szám, hisz most a 100, a 200 és a 400 közel sem olyan izgalmas, mint a 400 gát.”

Az elmúlt néhány év hatalmas változásokat hozott Johnson életében. 2018-ban ugyanis teljesen váratlanul átesett egy sztrókon. Az az ember, aki korábban a világ leggyorsabbja volt 200-on és 400-on, egy ideig képtelen volt járni segítség nélkül. Gyötrelmes volt a felépülés, de most már azt mondja, minden olyan, mint a betegsége előtt volt. Szerinte az, hogy sportoló volt, sokat segített a gyógyulásban. Amióta újra rendben van, olyanoknak nyújt támaszt, akik ugyanezen mennek keresztül.

Michael Johnson

Fotó: Eurosport

„Rendkívül jóleső érzés segíteni olyanoknak, akik nem élvezhetik az élsportolói múltból származó előnyöket. Nagyon fontos, hogy az ember minden egyes nap motivált tudjon lenni. És persze az is, hogy felhívjuk a figyelmet a sztrókra, hisz a megelőzés az alapja mindennek.”

Johnson 33 évesen nyerte negyedik olimpiai aranyérmét, ezután visszavonult, és rádiósként csinált karriert, de közben egy csomó minden mással is foglalkozott. Azt mondja, ugyanolyan célorientált, mint élsportolóként volt, csak az energiáit most a vállalkozásaiba tolja.

„Annyi a különbség, hogy próbálok kiegyensúlyozottabb életet élni…, így az 50-es éveim közepén. De a célok ugyanúgy ott vannak előttem.”

viaThe Guardian

Atlétika