Mi lesz veled, Mikaela?

Az egyik teremsport, a másik szabadtéri.

Az egyik küzdősport, a másikban az óra ellen küzdesz.

Az egyikben egy szűk kör ismer, a másikban világsztár lehetsz.

Az alpesi sínek és a vívásnak semmi köze egymáshoz. És mégis: a pillanat sportja mind a kettő.

Egyetlen és korrigálhatatlan pillanat, amikor megkapod az utolsó tust, amikor eltéveszted a kaput, amikor még néhány másodpercig azt érzed, hogy ez nem történt meg és mindjárt újrakezdik a versenyt, mert rossz volt a sorsolás, nem annyi kaput tűztek, az ellenfél már tulajdonképpen kiesett, csak tévedésből van még itt, elfelejtették bekapcsolni az időmérőt...

Aztán rájössz, hogy nem, te most kiestél, itt van vége, nincs vigaszág, nincs vigasz, nincs (babér)ág. Ülsz, üres az agyad, ha megkérdeznék, hogy hívnak, nem biztos, hogy gondolkodás nélkül meg tudnád válaszolni, az sem, hogy ezekről a percekről később számot tudnál adni, mert nincs miről számot adni. Üres vagy, nem találsz magyarázatot, kiutat, megoldást, de nem is gondolkodsz ilyesmin, egyáltalán nem gondolkodsz semmin.

Csak fáj.

És amikor a lélek fáj, azon két dolog segíthet: az egyik az idő, a másik – ugyanúgy, mint a test esetében – a gyógyszer. Egy olimpián nincs idő. Néhány óra, néhány nap alatt nem lehet kidolgozni magadból a megmagyarázhatatlant sem edzésekkel, sem pszichológussal, sem öngyógyítással, ki miben hisz.

Sérült, fájó lélekkel nekivágni egy versenynek, teljesíteni a külső és belső elvárásokat és apró botlássá minősíteni a néhány órával korábbi tragédiát. Hánynak sikerül? Sikerült már valakinek egyáltalán?

Mikaela Shiffrin minden szempontból felkészült a pekingi olimpiára: összeírta a kérdéseit a szállással kapcsolatban, előre odaszállíttatott magának egy kényelmes matracot, hogy a pihenése biztosítva legyen, elérte, hogy ne kelljen az eredményhirdetésre órákat utazni, tartsák meg helyben, hiszen ezen is múlhatott az előző olimpián a gyengébb szereplése műlesiklásban. Úgy állította össze a versenynaptárát, az étrendjét, a csapatát, hogy az a lehető legjobban szolgálja az olimpiai sikert, valamelyik – akár több - számban az aranyérmet.

Imádott édesapját, aki 2020 február 2-ig minden szervezési terhet levett a lánya nyakából, nem tudta visszahozni az életbe...

Mikaela Shiffrin megnyert ebben a szezonban 4 világkupaversenyt, kettőt szlalomban, kettőt óriás-műlesiklásban, hozott egy jó csomó dobogót, vezeti az összetett világkupát, soha nem rettent meg az elvárásoktól és a pekingi olimpia egyik legjobban reflektorfényben levő sportolójaként indult az első versenyén: óriás-műlesiklásban.

Mióta olimpiai bajnok lett ebben a számban 2018-ban, elindult összesen több, mint 90 versenyen, kétszer esett ki, óriásban egyszer sem.

Most az ötödik kapunál búcsúzott.

2 nap múlva műlesiklásban búcsúzott az ötödik kapunál.

De föl kellett állni, úgy tűnt, megtette: alpesi összetettben, az utolsó számban világbajnoki címvédőként a műlesiklók között a legjobb lesiklást produkálta, ráadásul a szlalompályát megint a saját edzője tűzte (Mike Day, mersz valaha még Shiffrin versenyén pályát tűzni?).

Shiffrin indul és nem az olimpiai aranyért megy, nem mehet azért. Ennek a futamnak a célja és értelme Shiffrin következő évei a lejtőkön. Ha ezt most nem tudja végigcsinálni, akkor a jövője kérdőjeleződik meg.

Nem tudta végigcsinálni. Kiesett. Háromból háromszor a sikerszámaiban.

Mosolyogva, őszintén, a szavakat keresve próbált magyarázatot adni, de elismerte, hogy nem tud. Kedves volt, őszinte, szerethető, sajnálható.

De nem találta meg a gyógyszert.

Marad az idő...