"Túl sokszor eltévedünk" – kilépett az élsport mérgező világából a síző, aki közel volt a halálhoz

Sűrűn. (nevet) A Julijana Ügynökségnél dolgozom túravezetőként és programszervezőként, és ez teljesen leköt. Nagyon változatosak a nyarak Kranjska Gorában, sokkal változatosabbak, mint a telek. Ez az én helyem. A pályafutásom során soha nem gondolkodtam túl sokat azon, hogy hol fogom kialakítani az életemet. Sokszor mondtam azt, hogy biztosan nem maradok itt, mert az utam mindenképpen valahová külföldre visz, épp ezért soha nem gondoltam volna, hogy ott kötök ki, ahol most vagyok, és hogy ezzel fogok foglalkozni. Itt kaptam lehetőséget, amit imádok, mert itt tudom kamatoztatni a kreativitásom, és az agyam sosem pihen teljesen.

Amint vége egy sportoló karrierjének, hamar rájön, hogy van mit csinálni emberként a való világban, és szerencsére ez a folyamat nálam egészséges irányban haladt. Amikor teljesen a síelésre koncentráltam, akkor jól ment a versenyzés, de amint átálltam arra, hogy azon gondolkodjak, mi lesz a következő lépés, mit fogok majd csinálni a profi pályafutásom után, rájöttem, hogy ennek a fejezetnek valójában vége. Ezzel együtt a teljesítményem is elkezdett romlani. Gyanítom, hogy ez a gondolkodás valószínűleg minden élsportoló karrierjében, életében normális folyamatot jelent.

Nagyon sokat, de természetesen nem annyit, mint a pályafutásom alatt. Fontos számomra, hogy időt szakítsak a testemre, mert akkor jobban megy a munka és minden más. Mindig is azt mondtam, hogy soha nem fogok amatőr versenyeken indulni, de most már más a helyzet. Voltam már néhány terepfutó-versenyen, amit nagyon élvezek, és amit a karrierem során nem lehetett kipróbálnom. A túrák és a gyerekeknek való oktatás miatt a síelés is megmaradt az életemben, de bő két évvel ezelőtt volt egy nagyon súlyos balesetem, és azóta különösen vigyázok magamra: csak olyan útvonalakat választok, amik nem annyira megerőltetőek és kockázatosak. Egyébként is kerültem más veszélyes szituációkba, találkoztunk lavinákkal és hasonlók, úgyhogy tényleg óvatosabb vagyok.

Az oktatást imádom: először azt hittem, hogy nem fogom szeretni, de a gyerekek teljesen lenyűgöztek, mert tényleg minden apróságot magukba szívnak és élvezik a sportot. Elkezdtem másképp felfogni a síelést, teljesen új szempontokból élvezem a sportágat, amit mindig is csináltam.

Igen. Sítúrán voltunk, egy omlás elsodort a lejtő meredek oldalán, én pedig teljes erővel, frontálisan nekiütköztem egy sziklának. Emlékszem, hogy levettem a sisakomat a fejemről, megfordítottam, és ömlött belőle a vér. Úgy éreztem, mintha a fülemből is folyna a vér, de a fejemből folyt, mert nyílt törésem volt. Aztán jött értem a helikopter. Az orrom és a szemem súlyosan megsérült, a sisakom és a szemüvegem mentette meg az életemet. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

Tanultam belőle, mert könnyen beleeshettem volna abba a hibába, hogy a sítúra ugyanolyan, mint az alpesi síelés, hiszen ott is vannak bukások. Tisztelni kell a hegyeket, tudatos döntéseket kell hozni. Nem bánom, hogy így alakult.

Eléggé meglepett, hogy egy ilyen eset után mennyi időbe telik, amíg a szervezet felépül és helyreáll. Most már egyre kevésbé érzem a következményeket, de tényleg sok gondom volt a jobb szememmel. Állandóan könnyezett, a látásom is kicsit rosszabb volt, úgyhogy ennek még mindig javulnia kell. Ugyanez vonatkozik azokra a sérülésekre is, amikkel a pályafutásom során szenvedtem, különösen a térdemre gondolok. Nagyon boldog vagyok, hogy ma már nincsenek erős fájdalmaim, mert jól érzem magam és azt csinálhatom, amit szeretek.

Ez a folyamat talán már korábban elkezdődött, mert édesanyámnak volt egy súlyos motorosszán-balesete. Közhelyesen hangzik, de akkor kezdtem el másképp gondolkodni. Minden reggel, amikor felébredünk, hálásak lehetünk, hogy belenézhetünk a tükörbe, és azt mondhatjuk: jól vagyok, egészséges vagyok. Mi lehetne ennél szebb? Hasonlóan gondolkodom a terepfutásról is. A barátaim gyakran megkérdezik, hogy miért van szükségem erre? Élvezem a szenvedést? Én pedig csak annyit válaszolok, hogy hálás vagyok, hogy a testem lehetővé teszi ezt számomra. Évről évre jobban értékelem a mozgást, a sportot és az egészséges reggeli ébredést.

Nem, soha nem gondoltam erre, mert a pályafutásom még mindig óriási hatással van az életemre. Soha nem gondoltam arra sem, hogy egy rossz élmény miatt abbahagyjak valamit, de ettől még nagy hatással volt rám a baleset. Amikor úgy döntöttem, hogy visszatérek a profi versenyzéshez, az emlékek miatt egyszerűen nem tudtam leküzdeni magamban a gátat. Valahányszor csúcssebességgel kellett volna mennem, tudat alatt valami megállított, valami miatt mindig úgy éreztem, hogy lassítanom kell, szabályoznom kell a tempót. Korábban sosem fordult elő ilyesmi, és nem értettem, miért van ez. Amikor manapság felcsatolom a léceket, ritka, hogy ne jutna eszembe az egész helyzet. Küzdök ez ellen, mert olyan embernek gondolom magam, aki tudja, hogyan kell ezeket a nehéz dolgokat leküzdeni, kicsit elnyomni.

Nem, és nem is fogok visszatérni, hiába vagyok fiatal. Ha visszagondolok a pályafutásomra, sokszor csak az a monotonitás jut eszembe, amiben már nem voltam önmagam. Már nincsenek jó érzéseim, a gondolat sem vonzó. Nagyon kevés emberrel tartom a kapcsolatot a mezőnyből, leginkább azokkal, akik már szintén befejezték a pályafutásukat, de az én életem már nagyon más, és teljesen továbbléptem az életben. Amúgy is különc voltam picit.

Most úgy érzem, sosem voltam elég erős és nem bíztam magamban eléggé ahhoz, hogy a környezet egészséges legyen számomra. Egyéni rendszer alapján készültem, aminek a fő része az volt, hogy kipihenten tudjak edzeni. Minden mást háttérbe szorítottam, de ez egoista gondolkodáshoz vezetett. Még most is emlékeztetnem kell magam arra, vagy a barátom, Žiga emlékeztet rá, hogy felelősség van rajtam, én felelek a saját életemért. Régen mindenki mindig csak értem dolgozott, itt az ideje, hogy én is tegyek valamit másokért.

Elég későn tudtam meg, de jobb most, mint soha. Nem cserélném el az életemnek azt az időszakát, ami a síelés körül forgott, mert rengeteget adott nekem, főleg az elején, folyamatosan felfelé ívelt a karrierem. Amikor aláírod az első szerződéseidet, amikor először dobogóra állsz... minden érzés óriási löketet ad. Túl korán történt velem minden, és ilyenkor tényleg elhiszed, hogy minden csak felfelé fog menni tovább. Ez viszont nem igaz.

Mert elvesztem. Egy pályafutás befejezése nagyon nehéz, különösen, ha akkor fejezed be, amikor már ismertebbnek számítasz. Miután abbahagytam, úgy éreztem, hogy már nem vagyok érdekes senki számára, ugyanakkor azt sem tudtam, mit akarok csinálni, és nem bíztam magamban eléggé. Kaptam néhány hívást, hogy visszatérnék-e, és nem voltam elég erős ahhoz, hogy nemet mondjak.

A profi sport világa volt minden, amit ismertem. Soha nem volt nehéz számomra az edzés, a fizikai megterhelés, így ismét bezárkóztam a megszokott, kényelmes burokba. Eleinte nagyon jól éreztem magam, de aztán jött egy nyári argentin edzőtábor, és akkor életemben először egy igazi fekete lyukba zuhantam. Mindenki csak a felkészülésre és a szezonra koncentrált, én pedig azon gondolkodtam, hogy mit keresek én ott. Nyomást is éreztem, mert már bejelentettük a visszatérésemet, és eszembe sem jutott, hogy elmondjam, meggondoltam magam.

Sokat aggódtam azon is, hogy mások mit fognak szólni, így olyan lelkiállapotba kerültem, hogy nem tudtam mit csinálni. Aztán az egész egyszerűen túl sok lett. Vettem egy repülőjegyet, és hazamentem.

De, és ráadásul az a fajta ember vagyok, aki mindent a szívére vesz. Sokat foglalkoztam az emberek megjegyzéseivel, sportolóként talán erre több időd van. Most, visszatekintve, azt mondanám magamnak: 'Meta, mi bajod van?' Végül elfogadtam, hogy egy ideig elkényeztetett kölyöknek fognak tartani, majd úgyis elfelejtik az egészet.

Azt az utat követtem, amit helyesnek tartottam. Örülök, hogy megtettem, mert előtte úgy éreztem, mintha évek telnének el, én pedig közben egy helyben maradok. A megszokott rutinra gondolva elég rosszul lettem. Erre most jöttem rá, miután véget ért a karrierem.

Igen, mert nem akarom, hogy minden elmúljon. A síelés a sportom, a szenvedélyem, és mindig is nagyon szeretni fogom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bánok semmit vagy hogy nem csinálnék másképp valamit, de azt hiszem, sokat tanultam. Pályafutásom egy hosszú szakaszában étkezési zavarokkal küzdöttem, és ez odáig fajult, hogy kihatott a kapcsolataimra, az életemre.

De nem tudom, hogy másképp reagáltam volna-e akkoriban, szóval ami megtörtént, az megtörtént. Nehéz arról beszélni, hogy mi lett volna, ha, és nincs is értelme. Most boldog vagyok, kiállok a döntéseim mellett. Rengetem célom van az üzleti életben és a szabadidős sportokban. A legfontosabb viszont, hogy minél több időt töltsek a körülöttem lévő emberekkel.

Forrás: siol.net