„A halállal nem lehet szembeszállni” – Bode Miller veszteségről, egyensúlyról, emberségről

Vannak, akik valamilyen cél miatt csinálják sokáig, esetleg pénzügyi megfontolásból, akár a boldogságuk kárára is. Szerintem az a fontos, hogy megtaláld az egyensúlyt. Az embernek élveznie kell, amit csinál. Ha én nem élveztem volna, előbb abbahagytam volna. Annyi más dolog van még az életben.

Szomorú látni, hogy valaki, akiben ennyi tehetség van, ilyen hamar kiszáll. Ez azt jelzi, hogy a rendszerben valami nem jól működik. A szabályok és a szabadság hiánya sok szempontból korlátozza a sportot. Az, hogy mit csinálsz, hogyan edzel, hogy viselkedsz, minden szabályozva van.

Ez mindenkinél más. Valakinek szüksége van külső benyomásokra, megerősítésekre, másoknál a dolog sokkal inkább a személyiségről szól. Hermann Maier és Alberto Tomba például azt akarták, hogy azt lássák bennük, akik ők maguk. Én pedig a sízésemen keresztül akartam látszódni. Én nem úgy síeltem, mint mások. Ez nem volt tudatos, egyszerűen csak nagyon kifejező voltam, amikor a lécek a lábamon voltak. Néha ez nem volt túl hatékony, de én így tudtam csinálni.

Mindenki máshogy fejezi ki magát. Valaki az interjúkon keresztül. Az például, ahogy Mikaela Shiffrin nyilatkozik, nagyon egyedi, szerintem sokat segít neki. Hatalmas megkönnyebbülés volt a számára, amikor elkezdett nyíltan, őszintén beszélni.

Én mindig önmagam voltam. Úgy beszéltem, úgy síeltem, úgy edzettem, ahogy belülről jött. Soha semmi nem térített el a saját hitemtől és meggyőződésemtől, ez fontos volt a számomra. Amikor fenn vagy a lejtőn, úgy síelhetsz, ahogy jólesik. Persze az edzők részéről hatalmas a nyomás, hogy úgy síelj, ahogy ők akarják.

Nem, ennek logisztikai okai voltak. Amerikaiként számomra nagyon megerőltető volt a szállodákba való ki és beköltözés, amit négy-öt havonta meg kellett tenni. Jobban szerettem, hogy van egy saját ágyam, egy saját világom. A személyiségem része, hogy nekem kell egy bázis, kell egy otthon.

A pályafutásom elején ezt csináltam, jártam szállodáról szállodára. De aztán 2002 környékén eljött az a pont, amikor már elég jó voltam, technikailag is, meg a felszerelésem is rendben volt. És ilyenkor már csak nagyon apró dolgokban lehet javulni. Ahhoz, hogy sikeres legyek, kiegyensúlyozottan jól kellett teljesítenem az egész szezonban, nem csak az első néhány hétben. Ehhez hónapokig Európában kellett élni. Az itteniek hazamehettek a családjukhoz, ami számomra lehetetlen volt. Úgyhogy nekem is kellett itt egy otthon, a saját négy falam.

Alberto más volt, neki ez a lételeme volt, számomra viszont a rólam kialakult kép inkább probléma volt. Én nem furikáztam csajokat a Lamborghinimmel. Meg nem ittam eszpresszót fönn a rajtban. Hogy a kávé segített-e neki? Talán. A koffein persze jó, de neki ehhez kellett egy sajátos körítés.

Én szeretek sűrűn élni, és a legtöbbet kihozni a rendelkezésre álló időmből. Én nem adtam volna fel a fiatalságom azért, hogy több érmet nyerjek. Egyszer odamentem valahová, ahol ötven ember állt sorban. Előrementem, és beengedtek. De ez nem tart örökké, úgyhogy meg akartam élni, amíg még lehetett.

Szerettem versenyeket nyerni, de az életem nem csak arról szólt. Ha maximálisan a karrieremre fókuszáltam volna, nem 33 győzelmem lenne a világkupában, hanem lehetett volna 50 vagy 55. De ezekért a győzelmekért cserébe valami nagyon igaz dolgot kellett volna feladnom. Ismerek olyanokat, akik 100 százalékot beleadtak a pályafutásukba. Ők feladták a fiatal felnőttkorukat. Nem jártak bulizni, nem voltak fiatalok és hülyék. Ez szívás, mert ez elúszott. Ennyi, nem jön már vissza.

Ez azért lehetett így, mert egyensúlyban voltam. Engem nem zavart, hogy azt mondták, többet is nyerhettem volna. Hogy nem nyertem például Kitzbühelben lesiklást. Valóban nem, mert csütörtökön meg pénteken általában bulizni voltam. Szombaton meg jött a verseny. Szlalomot meg azért nem nyertem, mert szombat este megint partiztam egy kicsit, és úgy nehéz vasárnap versenyezni. De összességében ez megérte. A magánéletem, a kapcsolataim, a barátságaim miatt.

Ma mindenkire hatalmas nyomást helyeznek, hogy ezt ne tegyék. Pedig régen a nagy öregek az életben és a lejtőn is odatették magukat, például Franz Klemm, ő egy őrült volt. Aztán jöttem én az átmeneti időszakban, most meg már minden nagyon profi szinten megy.

Nem biztos, hogy rossz dolog ez, vannak előnyei és hátrányai. Ha nem ismernek elmehetsz bulizni, és lehetsz seggfej is akár. Tény, most minden egyből kiderül, nem lehet elrejtőzni, de én nem is akartam soha. Ha megkérdezték, hogy voltam-e bulizni az este, megmondtam, hogy ja, voltam.

Néha volt olyan, hogy azt akarták, hogy így vagy úgy viselkedjek. De ha az nekem nem tetszett, megmondtam, hogy „Elmentek ti a picsába!” Szükség volt arra, hogy egyensúlyban legyek. Persze ehhez kell önbizalom, kell egy erős személyiség, kell az, hogy tudd, ki vagy. Nehéz a fiataloknak, mert a rendszer mindig megpróbál formálni téged.

Igen, bár nekem jó volt, és sokáig csinálhattam azt, amit akartam. Ha nem akartam, nem kellett suliba mennem, meg ruha nélkül játszhattam odakinn, és ha akartam, meztelenül ülhettem le vacsorázni.

2006-ban volt a baleset, amelyben megsérült az agya. Évekig éltünk úgy, hogy bármikor jöhet valami, ami megöli őt. Igyekeztünk vele minél több időt tölteni, de én a versenyeken ott voltam, az én életem ilyen szempontból egy önző élet volt. Aztán amikor meghalt, az sokkoló volt. Annyira végleges. A halállal nem lehet szembeszállni. Anyunak volt a legrosszabb, ráadásul az öcsém volt a legkisebb a családban.

A testvérem halála miatti fájdalom legkeményebb része nem tartott olyan sokáig. Talán egy évig. Aztán valahogy megszoktam. Nem fájt már úgy, csak szomorú voltam. A kislányunk öt éve ment el, és még most is iszonyú nehéz.

Ez egy olyan kötelék, amelyet nem lehet elvágni. A fájdalom megmarad, még csak nem is változik, csak valahogy normalizálódik, mint minden más. Hozzá kell szoknod, mindegy, mennyire fáj, mennyire szomorú. Hát így vagyunk. De igen, ez a legrosszabb.

Együttérzőbb? Nem tudom. Talán érzékenyebb. Nem tudom, hogy azelőtt másképp reagáltam volna-e. Természetesen ott van bennem minden. Az összes emlék, minden érzés. De érettebb is lettem. Sok minden megváltozott, úgyhogy szerintem ez az élet természete.

Mi, emberek eléggé eltávolodtunk egymástól, az ego kultúrájában élünk. De én másképp nőttem fel, nem egyes szám első személyben gondolkodtunk, hanem a ’mi’-ben. Úgyhogy számomra természetes, hogy amikor meglátok valakit, megpróbálok segíteni neki, vagy valahogy a hasznára lenni.

Igen, épp erről beszélgettünk a feleségemmel. A gyerekek arra ösztönöznek, hogy jobb emberré váljunk. Próbálok jó lenni, és akkor majd ők is jók akarnak lenni.

A tízéves állandóan úgy rohangál. És ez tök oké. Mondjuk neki, hogy mások előtt persze fel kell öltözni, de nem azért, mert szégyelljük őt, hanem mert a többiek esetleg kényelmetlenül érzik magukat. Próbáljuk nekik megtanítani, hogy mások jólléte is fontos. Öt gyerekkel ez nem könnyű.

Nem. A szülőség az egy megosztott felelősség. Ebben a dologban nem értünk egyet. Szerintem ezt a vitát nem én nyertem, úgyhogy elengedtem.

via NZZ