Alpesi sí: 40 perces vita után fosztották meg a görögöket első győzelmüktől - SZG#3

Őszintén szólva, AJ Ginnis feltünéséig nem is tudtam, hogy a Parnasszoszon lehet egyáltalán síelni.

Mint ahogyan azt sem, hogy a Parnasszosz majd 2500 méter magas, továbbá, hogy létezik sífelvonó a világon, amit Herkulesről és Hermészről neveztek el. Most már, hogy AJ befutott, az ember tud ilyesmiket is, bár néha azért bevallja magának őszintén, hogy efféle tudás nélkül is el lehetett azért boldogulni valahogy. De Ginnisszel két hét alatt nagyot fordult a világ, előbb Chamonix-ban szerzett egy világkupa-ezüstöt, majd rögtön utána egy világbajnoki ezüstérmet is, hogy aztán most vasárnap részese – mint később kiderült, tragikus hőse – legyen mindenidők egyik legfurcsább műlesikló-versenyének.

És most nem arra gondolok, hogy nagyon ritkán fordul elő, hogy a sízők az aktuális világverseny után még elutazzanak az Egyesült Államokba, hogy ott is versenyezzenek kicsikét. És arra sem, hogy olyan helyszínen versenyezzenek, ahol 11 méter hó esett már a szezonban - és ahol várnak még további 3 métert. Hanem arra gondolok, ahogyan a vasárnapi szlalom végjátéka alakult Squaw Valleyben (ami manapság már Palisades Tahoe névre hallgat, de ettől még ugyanaz a helyszín, ahol 1960-ban téli olimpiát rendeztek).

Ezen a ponton mindenképp érdemes megnéznünk Ginnis menetét, aki az 4. helyről várta a második futamot, ám mindössze 19 századdal volt lemaradva az első futamot nyerő Clement Noeltől. Érdemes figyelni, mi történik akkor, amikor a futóóra 1:14-nél jár, közvetlenül azelőtt, hogy a második részidő felvillan.

Aki viszonylag sokat nézett már alpesi sít, az már az első pillanatban tudta, hogy itt valami nem frankó. Akkor amikor a síző „rálép” egy kapura, az egészen másként pattan vissza, a síző mozgása is megtörik valamelyest, a sí sem úgy csúszik tovább, ahogyan annak csúsznia kellene, zöttyen egy picit.

A legtöbb síző ilyenkor megáll, tudja, hogy hibázott, kiesett, itt a vége. Ginnis azonban nem állt meg. Elég embertelen körülmények uralkodtak, esett a hó, fújt a szél, így Ginnis – mint ahogyan azt később az ORF-nek elmesélte – nem volt biztos benne, hogy hibázott. Így utólag azt gondolom, ezt meg lehet érteni. A szabály ugyanis nem az, hogy valaki nem léphet rá a kapura, hanem az, hogy a két cipőnek a két kapu között kell átmennie. Elvileg nem lehetetlen, de nem is igazán gyakori, hogy a sí csőre beleakadjon a kapuba, ám a síző azért a cipőjét valahogy átszuszakolja a megfelelő helyen. Itt van mindjárt két példa, egy Hirschertől, egy Neureuthertől, amikor a kapura lépő sízőt végül a zsűri nem zárta ki.

Ezért is gondolom, hogy Ginnis nem hibáztatható azért, mert továbbment. Ezek között a körülmények között tényleg nem volt elvárható, hogy tudja, hol is ment el a cipője, pláne, hogy egy speciális kapukombinációról volt szó. Egy olyan kapura lépett rá, ami nem volt fordítókapu, ahol csak egyszerűen át kellett volna csúszni, persze minél gyorsabban. Ő azonban teret is szeretett volna nyerni, minél magasabban maradni, és ezért legyalulta a felső kaput.

Szóval Ginnis továbbment, és átvette a vezetést Steen Olsentől, mindössze egyetlen századdal, majd meg is őrizte az első helyet egészen a végéig: senki nem tudta megelőzni azok közül, akik hátra voltak még.

Maximum két sízőnek kellett volna lecsúsznia, és a zsűri már ki is zárta volna a görögöt, és mire az utolsó síző is leér, tudtuk volna a végeredményt. Európában ugyanis komoly iparág épült az alpesisí-közvetítések köré, egy-egy sízőt legalább 2-3 kamera követ folyamatosan, ha szükséges, a versenybírók meg tudják nézni a vitás eseteket más szögből is. Azonban az Egyesült Államokban azért egy alpesi sí világkupa-futam nem ugyanaz, mint Ausztriában vagy Svájcban. Bár a szervezők, az önkéntesek ugyanolyan lelkesek, mint bárhol a világon, a televíziós produkció azért szerényebb volt egy picikét. A sportág elmúlt évtizedének fényében ez nem volt meglepő, sőt talán érthetőnek is volt mondható. Akár meg is lehetett volna úszni az egészet, ha az időjárás nem olyan, amilyen. Ha nem szakad a hó és fúj a szél.

Így viszont a versenybíróknak mindössze ez a kép állt rendelkezésére:

Összesen annyit tudtak tenni, hogy belenagyítottak a képbe, amivel azért valljuk be, sokkal beljebb nem voltak. Az ember nem tudta eldönteni, amikor ezt a nagyított képet látta, hogy a kép pixeles-e, vagy csak kiváló minőségben lát hópelyheket.

És ezek alapján a képek alapján kellett eldöntenie valakinek, hogy ki nyerte a versenyt.

Hogy Ginnis megszerzte-e a görög alpesi sísport első győzelmét vagy Steen Olsen, a tavalyi junior világbajnok nyert-e életében először. Hogy kié lett 50 000 svájci frank (bár erről szerintem mindketten lemondtak volna szívesen, cserébe mondjuk a győzelemért). Nem véletlen, hogy kellett 40 perc, mire a zsűri dönteni tudott. A hírek szerint a pálya mellett álló edzőktől próbáltak videókat szerezni, hogy találjanak valamiféle támpontot.

És ez a történet legérdekesebb része, azt hiszem. Hogy megfoszthatsz-e valakit a győzelemtől, ha nem vagy – mert nem lehetsz – százszázalékig biztos a dolgodban? Ha nincsen bizonyítékod. Egy jogász nyilván rávágná, hogy nem, és az élet egyéb területein ezzel egyet is lehet éppen érteni, ám ez itt most sport. Itt nem arról van szó, hogy valaki bűnös vagy nem bűnös, hanem arról, hogy győztes vagy nem győztes. Illetve leginkább: ki a győztes.

Ha odaadom az egyiknek a győzelmet, azzal elveszem a másiktól. Ha meghagyjuk Ginnist győztesnek, mert bár 99%-ban biztosak vagyunk abban, hogy hibázott, ám hiányzik az az 1%, azzal megfosztjuk a győzelemtől Steen Olsent, aki szinte biztos, hogy megnyerte a versenyt – valójában.

Egyszer majd talán elmeséli majd Markus Waldner, a versenyigazgató, hogy végül mi alapján döntöttek. Hogy találtak-e végül jobb felvételt ennél, vagy ők is ezen polemizáltak vagy háromnegyed órát, míg aztán végül dönteni kellett valahogy.

Addig is, azt hiszem, egy nagyon érdekes teszt, hogy ki, miként döntene egy ilyen a szituációban.