Roger Federer: Ahol a szavak véget érnek

Őszintén szólva nem tudom, hol és mikor értek véget a szavak.

Először talán 2012-ben, amikor behúzta a tizenhatodikat Murray ellen, bár azt már sokan elfeledték, pláne, amikor Novak szárnyalni kezdett, és behúzta mind a négyet egymás után. Másodszor idén Ausztráliában, amikor lenyomta Rafát, átlépve ezzel a saját árnyékát is, azt az árnyékot, amely sokak szerint egyébként nem is létezett. Harmadszor pedig vasárnap, amikor 35 évesen, életében először szettveszteség nélkül tudott nyerni Wimbledonban, úgy, hogy megvert zsinórban három kétméteres embert, akik akkorát szerválnak, mint egy ló. (Plusz még Dimitrovot.)

Némi túlzással lassan húsz éve Roger Federernek hívják a kedvenc teniszezőmet, így aztán sokszor gondoltam, hogy innen már nincsen feljebb, de most elbizonytalanodtam. (És még mielőtt folytatnám: ezt most nem coming outnak szántam, egészen egyszerűen pontot szerettem volna tenni, ennek a szörnyű Rafának/Rogernek/Nolénak/Andynek drukkolok/utálomnak a végére. Szerettem volna eljutni végre oda, hogy amit mondok, amit írok, azt ne olyan relációban értelmezze bárki is, hogy én most ennek vagy annak drukkolok, hanem próbálja meg értelmezni is a sorokat.)